Hogyan tovább 5.rész

5.RÉSZ

Nagyon örült, amikor felhívtam és azt mondta, hogy azonnal ott lesz értem. Nicknek az a jó tulajdonsága, hogy nem kezdi el faggatni az embert, tehát nem is kérdezte meg, hogy miért nem Ben vagy Kate jött be értem.

Gyorsan összepakoltam a holmimat és mintha semmi sem történt volna, kisétáltam a kórház ajtaján. Nick öreg csotrogánya már ott állt és tövig nyomta a dudát, hogy észrevegyem, nem mintha nem ismerném a kocsiját már ezer éve.  Behuppantam mellé némi nyögés kíséretében, mert azért egy hónap alatt nem szívódott fel minden ütés nyoma, amit elszenvedtem. A kokainról meg ne is beszéljünk inkább.

Nick csak annyit kérdezett, merre szeretnék menni én pedig válaszoltam, hogy a nagymamám volt házához. Elég furcsán vette volna ki magát, ha a közös házunkba megyek vissza Benhez. Ez tűnt a legjobb megoldásnak, elmenekülni egy időre mindenki elől. Tudtam, Nick tartani fogja a száját, mert a barátom és kiskorom óta ismer és nem szeret beleavatkozni mások dolgába.

 Ki is tett a régi háznál, ahol felnőttem, bár amaz korántsem úgy nézett ki, mint gyerekkoromban. Mindenhol méteres gaz állt, a faház oldalán felfutott valami fura zöld növény és behálózta az egészet. Az oldalának pedig egy kidőlt fa támaszkodott, mint aki belefáradt az életbe és úgy döntött a házikón pihen meg egy kis ideig, —-mondjuk örökre.

Nick kétkedő pillantás vetett rám, de nem kérdezett, csak teljesítette a kívánságomat és kivette a táskámat a csomagtartóból, majd a járdára rakta. Ő is aggódott értem, de inkább azt tette, amit szerettem volna, hogy tegyen. Elment.

 Egyedül álltam a kis faház előtt, a nagymamám otthona előtt, ahol nagy nehézségek árán, de sikerült felnevelnie. Miután végleg elment közülünk, nem akartam többé ide visszajönni, így a ház szép lassan beleolvadt a környezetébe, benőtte a gaz és a moha.

Belépve sem fogadott szebb látvány. Mindent átjárt a korhadás és a beköltözött állatok bűze. Pókhálók lógtak minden négyzet-centiméteren, a legkülönbözőbb méretű pókokkal együtt, de összességében minden ugyanott volt, ahol nagymama és én hagytam.

 Igaz az orvos meghagyta, hogy pihennem kellene, de eszem ágában sem volt tétlenül ülni és gondolkodni a pókok között, amitől alapjában véve is feláll a szőr a hátamon, így hát elkezdtem kitakarítani. Addig sem kell az őrjítő drog hiányára gondolnom.

Mindent kihordtam a régi szobámból a járdára, mert az udvar is használhatatlan állapotban volt és a régi ütött-kopott porszívó segítségéhez folyamodtam. Alig végeztem egyetlenegy szobával, már úgy éreztem nem bírom tovább, nem akartam mást, csak lefeküdni és aludni, de ebben a helyzetben ez még nem volt megoldható. A bútorok még mindig a járdán, az összecsukható, gurulós ágyammal együtt. Ráadásul pocsék érzés volt egyedül lenni, hiányzott Kate, ez a két nap nélküle elviselhetetlen volt, de nem mertem eddig bevallani magamnak. Rászántam magam és bekapcsoltam a telefonomat, amit még a kórházban kapcsoltam ki, hogy még csak véletlenül se tudjon senki elérni.

 10 nem fogadott hívás, 8 hangposta és 20 üzenetem érkezett, amiből csak egyet küldött Ben, a többi Katetől származott. Mielőtt felhívtam volna Katet és könyörgőre fogtam volna, elolvastam azt az 1 üzenetet.

„ Tudod, azt hittem érdemes veled beszélni, de már rájöttem, hogy hiba volt az egész. Világ életedben a saját fejed után mentél és csak magaddal foglalkoztál. Nem tudom, most hol vagy, de nem is érdekel. Neked senki nem ér annyit, hogy félbeszakítsd a saját életed sajnálatát. Szerencsések a szüleid, hogy ezt nem kellett nekik végignézniük.”

Ez fájt, és ezt Ben is pontosan tudta. Tudta, hogy ezzel az üzenettel betalál. Nem volt erőm, már dühöngeni, törni-zúzni. Leroskadtam a járdára és tárcsáztam Kate számát. A harmadik csörgésre szólt bele. Mielőtt bármit is mondhatott volna kiszakadt belőlem minden.

–          Tisztában vagyok vele, hogy utálsz, azt is tudom, hogy halálra aggódtad magadat miattam, én pedig eltűntem. Tudom, hogy önző vagyok és, hogy tönkretettem a családodat. Nem egy olyan lányt érdemelsz, aki csak magával törődik. Nem akartam veled macska-egér játékot játszani. Nem akartam kapcsolatot sem, de nem tudtam magamnak parancsolni és beléd szerettem. Nem tudom, hogy történt, csak megtörtént és kész. Most már tudom, hogy hiába mondom ki, hogy borzalmasan beléd szerettem, mert ezek után biztos vagyok benne, hogy nem akarsz engem többé látni. Tudom, hogy önző vagyok, de szükségem van a se…

„Egyenleged lemerült, kérjük, töltsd fel a kártyádat…”

Mintha a jó isten se akarta volna, hogy beszéljünk. A telefonom pittyegve kikapcsolt. Lemerült, csak így egyszerűen lemerült, pont most, abban a pillanatban, amikor segítségre van szükségem és végre ki is tudtam volna mondani. Pont most. Azt a rohadt életbe.

 Dühömben a járdára hajítottam a telefonom, de még csak össze sem tört. Itt ragadtam az isten háta mögött, egyedül, a véremben a kokain maradványaival és csak folynak a könnyeim kétségbeesésemben. A tenyerembe temettem az arcom és szégyenemben azt kívántam, bárcsak megnyílna föld alattam, mikor kerekek csikorgását hallottam. Az a szőke lány vágódott ki az autóból, akit tönkretettem és mégis eljött értem.

Odafutott hozzám, kivette a telefont a kezemből, amit a földről felvéve ez idáig görcsösen szorongattam. Felhúzott, felkapott az ölébe és az anyósülésbe rakott. Mindezt, mintha egy régi vetítőgépen keresztül néztem volna végig, de én pontosan tudtam, hogy ez velem történik, nem pedig a filmünk főszereplőjével.

 Bekapcsolta helyettem a biztonsági övet is és kövér gázt adott. Pár métert tehettünk csak meg, de éreztem, hogy az álom karmai magával rántanak, aztán nem sokkal később az ő hangjára ébredtem.

–          Sarah ébredj fel, hallod? Enned kell valamit. – ébresztgetett Kate.

Kinyitottam a szemem és megpróbáltam felülni, de nem nagyon ment. Kate megtámasztott és egy tál levest rakott elém egy hordozható tálcán. A lakásában voltunk, ki sem kellett nyitnom a szemem, anélkül is pontosan tudtam. Mindent átjárt Kate finom illata.

–          Köszönöm. – mondtam neki őszintén és ránéztem. Biccentett és leült az ágy sarkára, míg én csendesen kanalaztam magamba a levest. Hogy találtál meg, és hogy tudtál egyedül felhozni? – kérdeztem tőle félénken.

–          Lenyomoztattam a számodat, így megkaptam a GPS koordinátákat, tudod, vannak kapcsolataim a rendőrségen. – mondta kis mosollyal. És hogy hoztalak fel? Sarah, nézz magadra, rettentően lefogytál, egy gyerek is könnyedén megemelne. – válaszolta karba tett kézzel.

Letettem a tányért magam mellé és kétségbeesetten néztem Katere.

–          Most hogyan tovább? Tudsz még egyáltalán valaha szeretni?

–          Először is meg kell erősödnöd, addig itt maradsz, ha már egyszer a kórházból kitettek. Így tudlak figyelni és vigyázni, nehogy megint valami hülyeséget csinálj. Persze ez csak egy opció, de gondolom, Bent nem szeretnéd látni egy darabig. Azt mondta, hogy nagyon összevesztetek. Itt most gondodat tudom viselni, de csak akkor, ha te is itt szeretnél maradni.

–          Igen szeretnék. Köszönöm, hogy… – megakadtam, mert nem tudtam szavakban kifejezni, mindazt, amiért köszönetet akartam mondani – köszönök mindent – mondtam végül  sután.

–          Tisztában voltam vele, hogy a második kérdésre nem válaszolt, de örültem, hogy törődik velem, mert addig is a közelemben van, és akkor nem fáj annyira az egyedüllét.

–          Nincs mit. Sarah, te most depressziós vagy és fogalmad sincs, hogy mit akarsz csinálni az életeddel. Tisztában vagyok vele, hogy sok mindenen mentél keresztül, de ez nem ok arra, hogy feladd.  Ameddig nem tudod, mit is szeretnél, addig én sem tudok válaszolni a kérdésedre. Kérlek, szedd össze magad, mert elég szar érzés végignézni, ahogy tönkreteszel mindent. – válaszolt, majd kiment a szobából.

 Én visszadőltem az ágyba és magamba szívtam Kate benne hagyott illatát.

Fel kell kelnem és csinálnom kell valamit. Hallottam az ajtó csapódását, ami arra engedett következtetni, hogy Kate elment valahova. Micsoda okfejtés Sarah gratulálok! – hallottam a saját hangomat. Tényleg kezdek megőrülni. Gondoltam én is sétálok egyet, mert igaza van, sokat fogytam és egy anorexiás macskára hasonlítok, valamint az se tetszett, hogy magammal kezdek el beszélgetni.

Lent sétálva a parkban, nem agyaltam, csak igyekeztem élvezni, hogy végre süt a nap és a téli világ újra ébredezni kezd. Gyerekek futottak össze-vissza és az egyik pont belém botlott, de én elkaptam, nehogy hasra essen.

–          Szia, huha, jesszus. – mondta a kissrác és mosolyra görbítette a száját. Adsz egy képet magadról?

–          Miért? – kérdeztem vissza meglepődve.

–          Meg akarom ijeszteni a húgomat! – felelte vidáman

–          Nem. – vágtam rá rosszallóan

–          Bocsi, nem akartalak megbántani, egyszer már az agyára mentem valakinek – két napig súrolták a vért a kocsiról. – mondta röhögve

Ezt a pillanatot választotta Kate, hogy megjelenjen mellettem.

–          Szia Sarah, látom lejöttél egy kicsit, minden rendben? Olyan fura képet vágsz. – közölte furcsán nézve

–          Látod, pislog itt, mint hal a szatyorban. – mondta a srác nagyképűen.

 Tökéletes látszott rajta, hogy bejön neki Kate, én pedig szóhoz se jutottam.

–          A kérdés, ami néha elbizonytalanít – mondtam csodálkozást tettetve- én vagyok őrült, vagy mindenki más?

Kate elmosolyodott, vette a lapot és nyakon legyintett. Mire én felszisszentem és dörzsölgetni kezdtem a tarkóm, mintha nagyon fájt volna.

–          Hogy hívnak? – kérdezte Kate kedvesen

–          Ha adsz egy csókot, megmondom. – válaszolta a kissrác.

Itt durrant el teljesen az agyam.

–          Kisöreg, ha nem vigyázol, úgy orron váglak, mint vakondot a rotációs kapa. – mondtam mérgesen és megindultam felé, mire ő elfutott, Kate pedig elnevette magát.

–          Most mi az? – néztem rá kérdőn

–          El se hiszem, hogy egy kisfiúval veszekszel a parkban, csak azért, mert csókot kért tőlem és féltékeny vagy rá.

–          Örülök, hogy jól szórakozol. – mondtam – ja és nem vagyok féltékeny – közöltem, majd visszafelé kanyarodtam Kate házához.

–          De az vagy. – mondta, mikor utolért a lépcsőházban

Nem szóltam semmit, csak bementem a lakásába és felakasztottam a kabátomat a fogasra, mielőtt megint eldurrant volna az agyam. De innen már nem volt visszaút.

–          Tudod mit? Igazad van. – mondtam dühösen felé fordulva- Tényleg féltékeny vagyok, igen beismertem, szóval hiába mosolyogsz így. Kurvára féltékeny lettem, most boldog vagy? – mondtam fújtatva.

–          Lényegében igen, mert végre látni valami érzelmet rajtad, a két hónap fapofa után. – felelte teljesen komolyan

–          Érzelmet? Adok én neked érzelmet. – mondtam és magamhoz rántva csókoltam meg. A lendülettől az ajtónak nyomódtunk, de ez ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelt.

Több mint három hónap után, újra érezhettem az ajkai puhaságát és már szinte el is felejtettem mennyire jó vele csókolózni. Pár perc eltelte után el kellett tolnom magamtól, mert már szinte alig kaptam levegőt és rettentően fel voltam húzva. Nem számítottam rá, hogy karon ragad és a szobája felé vonszol, majd az ágyra dönt és lovagolóülésben fölém hajolva fog újra megcsókolni.

De bármennyire is hihetetlen megtette. Már az ingét kezdtem el kigombolni, amikor észbe kapott és leugrott rólam, én pedig ottmaradtam elterülve az ágyon.

–          Nem, nem, nem, nem – mantrázta, miközben kisimította a hajszálait az arcából – nekem nem megy ilyen gyorsan – nézett rám kétségbeesve. Pár hónapja még azt hittem soha nem fogsz újra emlékezni, ma meg majdnem….

–          Lefeküdtünk. – fejeztem be az elharapott mondatát – de csak majdnem – tettem hozzá kissé durcásan, mire kipukkadt belőle a nevetés.

–          Nem vagy vicces, Kate. Basszus! – káromkodtam el magam hirtelen és teljesen bepánikolva pillantottam fel az ágyból Katere.

–          Mi az, Sarah minden rendben van? – ugrott villámgyorsan mellém.

–          Kint maradtak a cuccok!

–          Milyen cuccok? – kérdezte értetlenkedve

–          A nagymamám háza, tudod, ahol felvettél, az összes holmi a járdára volt kipakolva. – néztem rá kétségbeesetten

–          Az a nagymamád háza volt?

–          Aha.

–          És azok a cuccok a járdán nem a lomtalanítás miatt voltak kint?

–          Nem.

–          Ajjajj – mondta elhúzott szájjal

–          Pontosan, ez egy orbitális, ajjaj. – feleltem megtámasztva a fejemet a kezemmel, eltakarva ezzel az arcomat

–          Nem akarom tetézni a helyzetet, de az ajtót — izé—hát—ő—bezártad? – nyögte félénken, de nem tudta elrejteni, hogy elég poénosnak véli a helyzetet.

–          Kate, életem egyetlen virágszála, ha tovább húzogatod az oroszlán bajszát, az bizony bele fog harapni a seggedbe. – feleltem kikandikálva két ujjam között, míg az arcom többi része továbbra is takarásban maradt

–          Mindjárt gondoltam, hogy azt sem zártad be. – harapta be a szája szélét, hogy azzal is palástolja kitörni készülő nevetését

–          Grrrr – mordultam fel és elkaptam a derekát. Nem tudtam volna megemelni ebben a leamortizálódott állapotomban, így inkább lendületből az ágyra döntöttem és lefogtam a kezeit a feje mellett.

–          Hoppá, hoppá. – mondta miközben teste minden porcikája rázkódott a nevetéstől- Addig húzogattam az oroszlán bajuszát, míg kijött az a bajusz.

Én is elmosolyodtam, majd nem bírtam tovább és belőlem is kitört a nevetés. A szemébe visszaköltözött az a jól ismert csillogás, mire ismét elvigyorodtam és az ajkaihoz hajoltam. Kiszabadította a kezét és gyengéden magához húzva csókolt meg.

–          Tudod, rövid 1 órán belül voltál dühös, vicces, nevettél egyfolytában és voltál felhúzva, ami tudod mit jelent? – mondtam halkan a számba suttogva

–          Na, mit? – kérdeztem vissza egy csók után

Felemelte a kezét és lágyan simította ki az arcomba hulló hajtincset, majd megszólalt.

–          Kezded visszanyerni eredeti énedet.

–          És ennek örülsz?

–          Mindennél jobban. – válaszolt komolyan hangon, szemében játékos csillogással

–          Tudod, igyekszik az ember. – feleltem váll rándítva, mintha semmiség lenne az egész, mire összehúzta a szemöldökét

–          Na, jó, nem az, most boldog vagy? – ingattam a fejem látszólag bosszankodva

–          Örülök. – hangzott a velős válasz és ismét magához vont

–          Hm, nem azt mondtad, véletlenül, hogy neked nem megy ilyen gyorsan?

Felsóhajtott, majd hosszan nézett rám.

–          Valahogy a te jelenlétedben, mindig elfelejtem, amit mondtam, mondani akarok, vagy tenni szeretnék.

–          Ó, szóval mágikus képességem van?

–          Aha, mágikusan nem tudod bezárni az ajtót, mielőtt összeomolsz a járdán. – felelte epésen

–          Aucs, ez fájt! – néztem rá megbántottan, de valójában nem voltam az, melyet két másodperc eltelte után kirobbanó nevetésünk teljes mértékben alátámasztott.

–          Mennünk kellene, vagy a cserepeket is lelopják a házadról. – mondta Kate, két csók között

–          Vezethetek? – néztem rá kacéran, hogy igent mondjon

–          Ne is álmodj róla!– nevette el magát, és maga mellé döntött az ágyra majd a slusszkulcsát kezdte el keresni a kisasztalon

–          Ezt keresed szívem? – néztem rá sunyin, kezemben himbálva a fenékzsebéből kihalászott kulcsot – Azt hiszem, én vezetek! – kiáltottam el magam és kirohantam az ajtón, mire nagy nevetés és káromkodás közepette utánam viharzott.