Hogyan tovább 4.rész

Nem sokkal később a telefonom csörgésére ébredtem. A főnököm keresett, hogy menjek be az őrsre, mert újabb fejlemények vannak a drogbandás üggyel kapcsolatban és feladata van számomra.  

A drogbanda főnöke, Krisz, újra a városban tartózkodik és folyamatosan próbál különböző üzleteket nyélbe ütni.  Célcsoportjának újra a fiatalkorúakat tűzte ki és a banda kezd egyre nagyobb méreteket ölteni. A feladatom pedig az, hogy Krisz barátnőjeként további információkat szolgáltassak a rendőrség számára.

 

Teljesen új személyiséget kell felvennem és el kell tűnnöm egy kis időre az igazi életemből. Megtudtam továbbá, hogy Krisz vezetékneve Roston, ami arra enged következtetni, hogy nagyon nagy bajba kerülök, ha Kate rájön, hogy lényegében a bátyja barátnője leszek, egészen addig, míg le nem sikerül buktatni a bandát.

 

Kaptam két órát, hogy összepakoljak és a város másik végébe költözzek át, teljesen átalakulva. Este egy másik beépített emberünk fog bemutatni Krisznek, aki éppen barátnőt keres és én leszek az, akit a mi kis beépített emberünk beajánl neki. Ben segített összepakolni és gyorsan a kórházhoz vitt, hogy tudjak beszélni Kattel, miszerint egy hosszabb utazásra kell mennem. Világ életemben utáltam, ha hazudnom kell, vagy ha nekem hazudnak. Katenek megígértem, hogy nincs több ilyen, most mégis én vagyok az, aki megszegi az ígéretét. Muszáj megtennem vagy még több ártatlan gyerek fogja az életét veszíteni egy olyan ember miatt, aki még arra sem érdemes, hogy éljen.

–          Itt a sarkon gyorsan kiraklak. Míg én megfordulok a kocsival, addig köszönj el Katetől- mondta Ben és már be is húzta a kéziféket.

Katet az irodájában találtam egy halom papírmunka felett.

–          Szia! Tudom, hogy ez váratlanul fog érni, de el kell utaznom egy kis időre. A rendőrségen megbízást kaptam, amit nagyon gyorsan kell teljesítenem és ne haragudj, de engem is váratlanul ért a dolog. – hadartam levegővétel nélkül

–          Sarah! Mit jelent az, hogy kis időre? – kérdezte Kate egyből felállva az íróasztala mögül – összehúzott szemöldökkel

–          Nem tudom pontosan. De mennem kell, mert így is késésben vagyok, csak el akartam búcsúzni tőled. – néztem rá szomorkásan, egy felmosollyal az arcom szélén

–          Ígérd meg, hogy nem véglegesen lépsz le, mert ez most nagyon úgy hangzott. – mondta kissé kétségbeesve

–          Megígérem, nyugalom, ez csak munka. Pár hét és újra itt leszek. Szeretlek! – mondtam és megcsókoltam

–          Én is szeretlek! – mondta miközben én már rohantam is a kijárat irányába.

 

Utáltam magam, amiatt, amit vele teszek. Ha kiderül, hogy a bátyát akarom lecsukni, soha többé nem áll velem szóba és abba én bele fogok pusztulni.

 

–          Miért pont engem kellett kiválasztani? – mérgelődtem Bennek a kocsiban, karba tett kézzel bámulva  műszerfal apró repedéseit

–          Mert te vagy az őrsön a legdögösebb, aki nem érdeklődik a pasik iránt. És mert Krisz Roston pont az olyan lányokra bukik, mint te. – mondta Ben, miközben a megbeszélt házibuli helyszíne felé vitt, ahol majd bemutatnak Krisznek.

–          Hogy érted, hogy olyan vagyok, milyen? – kérdeztem felháborodva

–          Hát te olyan, leszarom, hogy, hogy nézek ki és ki mit gondol, akkor is felszedek egy csajt az éjszakára, csaj vagy. Bár ebben az esetben pasi lesz az illető.

–          Kösz most sokkal jobban érzem magam.

–          Tudom, hogy ez nagyon rossz neked, pont most, mikor Katevel kezdenek végre jól alakulni a dolgaid. De gyorsan elkapjuk őket és utána mehetsz is. – nyugi csak lazán, két hét és a bőre alá férkőzünk. Dobd be magad kislány! – mondta és leparkolt a megbeszélt ház előtt.

2 héttel később

–          Hol van Sarah? – kérdezte Kate mérgesen, Ben ajtója előtt ácsorogva

–          Elutazott egy kis időre munkaügyben. – mondta Ben erőltetett arccal

–          Elutazott és nem ad magáról semmi hírt? Se egy telefon, se egy SMS? És ilyen hirtelen? Ben nem most jöttem le a falvédőről! Mi folyik itt? – tette karba a kezét mérgesen toporogva Ben bejárati ajtaja előtt.

–          Nagyon szoros programja van, de szerintem a héten már biztosan haza fog jönni. – próbálta Ben menteni a menthetőt.

–          Tudom, hogy falazol neki, ezt a vak is látja Ben. Nem rád haragszom, de ha Sarah jelentkezik, mond meg neki, hogy nagyon nagy bajban van. – mondta Kate és dühösen robogott le a lépcsőház kopott, nem túl tiszta lépcsőin.

Kate már nem látta, de Ben arcán a megkönnyebbülés tükröződött, mihelyst a lány elhagyta a lépcsőházat. Siess Sarah! Gondolta magában, majd pedig becsukta a bejárati ajtót.

…

–          Szexeljünk! – mondta Krisz és apró csókokkal borította be a nyakamat, mialatt én az undor minden árnyalatát átéltem.

–          Nem szeretnék olyan gyorsan haladni, még csak két hete ismerjük egymást. – mondtam Krisz kanapéján ülve és gyengéden eltoltam magamtól. Nem akarok semmit sem elsietni.

–          Értem szívem, annyi időt adok, amennyit csak szeretnél.

Mondatát a telefonja csörgése szakította félbe.

–          Bocsáss meg Lea, ezt fel kell vennem. – közölte az álnevemen szólítva és a nappaliba ment.

–          Ma legyen az átadás, a Kniez Street sarkán abban az elhagyott épületben, rendezzétek le, én is ott leszek, még nem tudom, mikor indulok, de majd megyek. – hallottam a fojtott suttogását.

Azonnal küldtem egy gyors SMS-t a főnöknek a pontos helyről.  Ma végre, vége lesz ennek az egész felhajtásnak és mehetek Katehez. – dörzsöltem össze a tenyerem boldogan

–          Ki írt SMS-t? – kérdezte az ajtónak támaszkodva

–          Ó csak egy régi osztálytársam. – mondtam meglepve

–          Értem.  – mondta gyanakodva

–          Mit csinálunk ma? – próbáltam terelni a beszélgetést

–          Most gyorsan letusolok, és mit szólnál hozzá, ha utána elmennénk egyet a moziba? Vetítenek egy jó kis filmet.

–          Jó ötlet, már idejét sem tudom, mikor voltam utoljára moziban. – mondtam Krisznek és a látszat kedvéért egy csókot nyomtam a szájára, elnyomva magamban az utálatot.

–          Akkor sietek is, nem akarsz csatlakozni? – kérdezte vigyorogva és a fürdő felé indult

–          Nem te fasz!- motyogtam az orrom alatt

–          Mit mondasz? – kérdezett vissza, míg levette a fehér felsőjét

–          Csak azt, hogy ne fárassz és siess!- válaszoltam a legnegédesebb mosolyommal.

Míg én megírtam Jacknek még néhány fontos információt a bandával kapcsolatban, addig Krisz a zuhany alatt énekelt hamis hangon.

Nem sokkal később az ajtó csengésére lettem figyelmes. Kinyitottam és minden élet elszállt belőlem, mert az ajtó előtt Kate állt.

Pár percig csak bambám bámultuk egymást.

–          Sarah!? – A meglepődés, az értetlenség és a düh jelent meg egyszerre az arcán és én tudtam, ha nem találok ki valamit, nagyon megütöm a bokámat.

–          Csss Kate, tudom, hogy ez most furcsa lesz, de ez nem az, aminek látszik. – suttogtam félig behajtva magam mögött az ajtót.

–          Ki az szívem? – hallottam Krisz kérdését a nappaliból.

–          Szívem? Mi folyik itt? – tátogta Kate felháborodva

–          Kate neeee! – kérleltem kétségbeesetten. Nem bukhatok el most.

–          Ki az a Sarah? – kérdezte Ben az ajtóból, miközben átölelt. Felül semmi, alul pedig csak egy fehér törölköző volt lazán a derekára kötve.

–          Az én harmadik nevem. – füllentettem tökéletes mosolyt erőltetve magamra

–          Á Kate, de jó, hogy beugrottál, hagy mutassam be a barátnőmet. – mondta Krisz fellelkesülve és egy puszit nyomott az arcomra.

Kate elfehéredett, majd karba tett kézzel szó nélkül a kocsija felé viharzott.

–          Ne fáradj vele, már ismerjük egymást. – szólalt meg közönyösen és nagy lendülettel becsapta maga mögött a kocsiajtót. Padlógázzal hajtott végig az utcán, füstölő kerekkel.

–          Ismeritek egymást? Mi volt ez? – kérdezte Krisz, nem valami barátságosan

–          Ez egy nagyon bonyolult történet. – próbáltam másodpercek alatt kitalálni valami hihetőt. Kb. egy hónapja lehetett, hogy meghúztam a kocsiját kissé ittas állapotban és nem voltam egészen kedves vele. –füllentettem tudván, hogy nemrég tényleg nekimentek Kate kocsijának

–          Te voltál az? – nevetett Krisz. Nagyon kiakadt Kate, de majd kiheveri. – mondta furcsa mosollyal.

–          Gyere, elviszlek valahova! – mondta továbbra is kissé furcsán.

–          Nem úgy volt, hogy moziba megyünk? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel

–          Meggondoltam magam – vetette oda, míg bement felöltözni

Azonnal rájöttem, hogy vége az álcámnak, felkaptam a cuccaimat és az ajtó irányában futottam.

–          Hova? Hova? Hova? – kérdezte Krisz barátja, aki többedmagával állt az ajtóban.

Erre már ő is kijött teljesen felöltözve.

–          Meg kell mondjam, tökéletesen játszottad a szerepedet Lea vagy Sarah, hogy is szólítsalak? Nem sejtettem semmit egészen máig, aztán a sors fintora, hogy Kate kimondta a nevedet és azonnal beugrott, hogy ki is vagy valójában. Jaj Sarah Loke, egyszer pedig már kaptál golyót tőlünk.  – mondta alattomos mosollyal – Most valami sokkal jobbat találtam ki neked.

Hiába próbáltam szabadulni, Krisz barátai vasmarokkal szorítottak, megkötöztek és egy zsákot húztak a fejemre. Rugdaltam mindent és mindenkit, aki csak a közelembe került, aztán kaptam egy hatalmas ütést a fejemre és minden elsötétült.

…

Kate sírástól maszatos arccal állt Ben ajtója előtt. Mikor Ben ajtót nyitott, Kate egyből rátámadt.

–          Mióta kavar Sarah a bátyámmal? – kérdezte sírva és dühösen

–          Mi? Ó jaj ne, hogyan bukott le? – kérdezte Ben kétségbeeséssel a hangjában

–          És még kérdezed? Tehát te is tudtad! – válaszolta Kate vádlón

–          Teljesen félreérted a helyzetet, de ha helyes a feltételezésem, akkor Sarah most a világon a legnagyobb bajban van, és ha nem találjuk meg, soha többé nem látod viszont élve.

–          Ezt, hogy érted? – kérdezte Kate teljesen megrökönyödve

–          Úgy, hogy Sarah egy titkos bevetésen van és az volt a feladata, hogy mint a bátyád barátnője szerezzen nekünk infókat a drogbandáról, akiről már bizonyára hallottál a hírekből.

–          Krisz sose tenne ilyet! Ott gyerekek haltak meg! – kiáltotta Kate felháborodva

–          Pedig pontosan így van. – válaszolta Ben- És ha nem teszünk valamit, Saraht ki fogják nyírni és apró gyufásdobozban szedhetjük össze a darabjait. Azonnal értesítem az őrsöt, azt javaslom te is gyere, mert valószínű, kell az orvosi tudásod. – felelte Ben és Katet a lépcső irányába tolta.

…

Nagy rázkódásra tértem magamhoz, a fejem pedig rettentően hasogatott. A zsák továbbra is a fejemen volt, és a hangokból arra következtettem, hogy még mindig egy kocsi csomagtartójába vagyok bezárva. A kezem meg volt kötözve és a zsáktól már-már fulladoztam, amikor a kocsi nagy fékezéssel megállt én pedig a nagy lendülettől a kocsi oldalához vágódtam.

Ajtók csattanása hallatszott, majd emelkedni kezdett a csomagtartó teteje.

–          Hé Krisz mekkora adagot kapott?

Adagot? Mégis milyen adagot? Kérdeztem magamtól, már kissé kétségbeesetten.

–          Az téged ne érdekeljen! – vetette oda Krisz, majd kiemelt a kocsiból és egy kisebb séta után teljes erejéből a földre dobott. Hangos nyögés szaladt ki a számon, mikor a betonra érkeztem, felfedve ezzel, hogy ébren vagyok.

–          No lám-lám, valaki felébredt – mondta majd letépte a fejemről a zsákot.

Egy hangárban voltunk, valószínű pont ott, ahol az átadást tervezték.

– Sarah, Sarah ugye tudod, hogy most nagyon rosszul áll a szénád? – kérdezte nevetve. Mire ideérnek a zsaruk, te már rég halott leszel, vagy ha nem is, akkor, majd utána valamennyivel.

–          Dögölj meg Krisz. Ártatlan gyerekek haltak meg miattad. – köptem felé a szavakat

–          Ó, na, ne mond, hogy ez engem mennyire érdekel, kérlek, mesélj még róla. – mondta bájosan mosolyogva. Ó jut is eszembe még nem is mondtam, mit terveltem ki ellened – aljas vigyorra húzta a száját, miközben a barátai felcibáltak a betonról és egy székbe kötöztek.

Menekülési lehetőségem ezzel a 0-ról az -1-re süllyedtek.

Hirtelen akkora pofont kaptam jobbról, hogy a székkel együtt több métert csúsztam a betonon. Vért, nyálat köpve, igyekeztem levegőhöz jutni, több-kevesebb sikerrel.

–          Ezt azért kaptad, mert kavartál a húgommal és majdnem lebuktam miattad. – köpött felém vicsorogva

Közben ismét felállított a két csatlós.

–          Na, most, hogy ezt megbeszéltük rátérhetek arra, hogyan foglak kinyírni. Az adag, amiről beszéltünk, gondolom, már sejted mi lehet az. Igen Sarah, az bizony kokain, addig fogom beléd lőni, amíg biztosan túl nem adagolom. És ha szétterjed szépen a testedben, onnantól van vége. Tudom, elég szar lesz, hogy mindvégig tudatodnál leszel, de hát ilyen az élet. – mosolygott váll rándítva

A szemem feldagadt, a szám felrepedt és valahonnan a folydogáló véremet is éreztem, de arra nem sikerült rájönnöm, honnan is eredhet. Tudtam, ennyi volt, vége van, legalábbis kis idő és vége lesz.

 Krisz lefogta a kezem és még páran az egész testemet. Gúzsba voltam kötve, ahonnan nincs menekvés. A tű szúrása, ahogy egyre mélyebbre nyomta a vénámba, már-már kibírhatatlan volt, az ereim gyorsan teltek meg az anyaggal, Krisz több fiolányi folyékony anyagot nyomott belém. Hiába küzdöttem, rúgtam, karmoltam, a kötelek nem engedtek, kezek fogtak le, valaki még egy utolsó pofont adott, de már akkor már alig voltam magamnál.

A távolban még tompa hangra lettem figyelmes, aztán a karok elengedtek én pedig a székkel együtt a földre kerültem, teljesen kificamodott testtel. Az anyag borzalmasan gyors sebességgel áramlott végig az ereimen, nem tudtam értelmesen gondolkodni, futótűzként terjedt szét a testemben felégetve, elpusztítva mindent és én nem tehettem ellene semmit, élettelenül feküdtem a saját gyarapodó véremben.

Éreztem, hogy valaki hozzám ér, de nem durván tette, ahogy Krisz és társai. Finoman maga felé fordította az arcomat. Kétségbeesést, gyötrelmet láttam a tekintetében.

Kate volt az és látszott rajta, hogy retteg, mert tudja, hogy lehet nem fog tudni megmenteni. Aztán az egész testen hirtelen görcsbe rándult, minden izmom megfeszült, és hatalmas fájdalom áradt szét minden végtagomban, kívülről még hallottam az üvöltésemet, majd puha, fekete semmi kezdett el körülvenni. A kontúrok elmosódtak, Kate arca a semmibe veszett és vele együtt minden emlék, minden szép pillanat.

Nem így akartam meghalni, nem így, hogy el sem tudtam búcsúzni senkitől, nem tudtam megmagyarázni neki a történteket, nem akartam látni Kate szemében azt a félelmet. A gondolataim össze-vissza csapongtak, szálldosásukat nem követte rend és logika.

Nem akarok meghalni, üvöltöttem kétségbeesetten a feketeségnek, de nem történt semmi. Egyszerűen nem tudok, így elmenni, szeretem, vele akarok élni. Egy rettentő fájdalmas villanás futott végig rajtam. A szívem, mintha ezer darabra szakadt volna, aztán vége volt mindennek. Hogy elaludtam vagy elájultam fogalmam sincs, de mikor felébredtem, hallottam, hogy dobog a szívem, újra dobog.

El sem akartam hinni. Élek? Vagy meghaltam? Tompa volt minden. Félek kimondani, de úgy érzem, nem akarom tovább folytatni, túlságosan fáj, ha lehet, inkább feladnám már.

Aztán meghallottam a gépek csipogását mellettem, a szememet résnyire nyitva elém terült a szürke színű, homályos valóság. Kórházban voltam, de a színek elvesztek. A szobában egy lány ült és engem nézett, de nem tudtam ki ő. Csak néztem a szemében a szomorúságot, mintha nem akarta volna elhinni, hogy amit lát az igazi. Valami azt súgta én ismerem ezt a lányt, furcsa sugallat volt, nem értettem a lényegét, azt sem tudtam, ki vagyok, és mit keresek egy kórházban.

–          Nem tudod, ki vagyok, igaz? – kérdezte a lány olyan szomorúsággal a hangjában, hogy már engem is a sírás kerülgetett.

Hang nem jött ki a torkomon, ezért csak egy erőtlen fejingatással válaszoltam. Egy könnycsepp futott végig az arcán, én pedig újra öntudatlan állapotba süllyedtem.

Ki volt ez a lány? Ki vagyok én? Üvöltöttem újra és újra bele a sötétségbe.

 Mikor újra magamhoz tértem, kezdett rémleni minden, szép lassan majd egyre gyorsabban jöttek vissza az emlékek, kibírhatatlan fejfájással járt, de elkezdtem emlékezni életem egyes pontjaira.

Katere is, Benre is, a lebukásomra is. Majd szétrobbant a fejem közben, ezért csapkodni kezdtem, hogy vegyen már észre valaki, mert a szoba ezúttal üres volt.

Egy nővér futott be és mintha szellemet látott volna, valamit beadott és kirohant.

Élveztem, hogy végre nem hasogat a fejem és visszatértek az emlékeim, legalábbis valamennyi. Kate jött be az előbbi nővérrel együtt. Továbbra is gyönyörű volt, de az a mérhetetlen szomorúság nem tűnt el a szeméből. Amikor rám nézett, nem csillogott a tekintetéből a boldogság, mint régen. Azt mondtam nem emlékszem rá, villant be hirtelen.

–          Hogy érzi magát? – kérdezte Kate. Drogtúladagolás áldozata lett és már egy hónapja kórházban van. Újra meg kell vizsgálnom, hogy pontos adatokkal szolgálhassak a felépülését illetően. Emlékszik bármire is a történtekből?

–          Igen. – válaszoltam rekedt hangon. Míg ő valamilyen folyadékot szívott fel egy fecskendőbe. Egy hónapig voltam kórházban? – kérdeztem vissza kétkedve

–          Igen. – mondta színtelen hangon. Emlékszik bármire is a történtekből?- kérdezte ismét, felém sem fordulva.

–          Minden egyes pontjára emlékszem. – válaszoltam neki rekedten – Vagy legalábbis a többségre.

–          Mondana egy-két konkrétumot? – kérdezte továbbra is a fecskendővel bíbelődve.

–          Nem számít rá, hogy eszemnél vagyok, vajon lemondott rólam? Nem bizonyára nem tenné. Nyugtattam meg magamat.

–          Elég részeg lehettél, ha rávettek arra, hogy ördög tetkót csináltass a csípődre. – mondtam neki tompán mosolyogva.

Kiejtette a kezéből a fecskendőt és felém fordult döbbent tekintettel.

–          Na, azt már belém nem szúrod, néztem az injekció irányába.

–          Ez nem lehet igaz, ez nem… – mondta miközben az ajtó felé hátrált, már fordult volna ki mikor megszólaltam.

–          Tudom, hogy elszúrtam, de szeretlek – suttogtam és próbáltam felülni, de a világ 360 fokos fordulatot vett. Mielőtt lefejeltem volna az éjjeliszekrényt Kate elkapott.

–          Köszi. – mondtam erőtlenül

–          Teljesen túladagoltak, az is csoda, hogy élsz, nem lehet, hogy emlékezz is. – mondta miközben leroskadt az ágyam szélére.

–          Szerintem nagy szerencsém van.

–          Én ezt nem hiszem el. Ne haragudj rám, de orvos vagyok és ez lehetetlen. Mondj valamit, amit csak mi ketten tudnánk.

–          Az ördögös tetkó ezek szerint nem volt elég. – mondtam beletörődve. Kate Rostonnak hívnak. A Jedlik Ányos utcában laksz. Egyszer majd lefagyott mindenem, mire odaértem hozzád, te pedig jelszót kértél, míg én a fagyás összes stádiumát kiálltam. Aztán elmondtam, hogy a szüleimet meggyilkolták és fel akartam húzni a nyúlcipőt, mire te megállítottál…

Nem jutottam tovább a történetben, mert hirtelen megcsókolt, puhán és finoman, vigyázva a szám szélén lévő sebre. A kezemet a nyaka köré fontam és magamhoz húztam, érezni akartam, hogy itt van és engem szeret. 

–          Hamarosan elkezd szűnni a nyugtató hatása és többet nem adhatok. – mondta elhúzódva kissé tőlem, de továbbra is az ágyon maradt.

–          Gondolom az nem lesz kellemes. – sütöttem le a szemem, a takaró szélét babrálva. Most mi lesz velünk? – tört ki belőlem a kérdés

–          Nagyon fog fájni Sarah. És nem tudom, mi lesz velünk, nem tudom. – mondta lehajtott fejjel. Azt hiszem, időre van szükségem, hogy átgondoljam, ezt az egészet. Neked pedig fel kell épülnöd és túl kell esned az elvonási tüneteken.

A szomorúság most az én szemembe költözött át, nem akarom elengedni, de nem fogok ráerőltetni valami olyat, amit nem akar.

–          Ne nézz már így kérlek. – mondta és szemembe hullott hajtincset a fülem mögé simította

Nem szóltam semmit, csak néztem őt és reménykedtem, hogy nem utált meg örökre.

–          Mennem kell, neked meg aludnod kellene még. – adott egy puszit az arcomra és végig simított a hajamon, majd az ajtóból visszafordulva kérdezte.

–          Sarah, lefeküdtél a bátyámmal?

–          Nem feküdtem le a bátyáddal Kate, mert a lányokat szeretem, jobban mondva egy lányt szeretek. – válaszoltam szomorúan

Nem szólt semmit, csak zajtalanul kisétált az ajtón.  Én pedig pár perc eltelte után mély álomba zuhantam. Álmomban újraéltem a gyerekkoromban történt mészárlást és a mostani csúfos bukásomat is. Fájt minden egyes lélegzetvétel, minden egyes apró mozdulat.

Mikor kinyitottam a szemem Kate állt az ágyam mellett és próbált felébreszteni, de bár ne tette volna. Ébren sokkal nagyobb fájdalmat éreztem, mint álmomban. Ez ereim szét akartak szakadni és minden fakó szürkére változott, a fejem zsongott, azt kívántam, bár ne éltem volna túl.

–          Sarah, tudom, hogy pokolian fáj, de ha még egyszer kitéped magadból az infúziót, le kell szíjaznunk a kezed. – mondta Kate, miközben maga felé fordította a fejemet- Hallasz engem Sarah?

–          Nagyon fáj, nem bírom. – mondtam szaporán véve a levegőt kétségbeesésemben. Már nem tudtam mibe kapaszkodjak, vagy mit tegyek egyáltalán, ami elmulasztja ezt a felfoghatatlan fájdalmat.

–          Nyugodj meg, csak az agyad próbál becsapni, valójában nem fáj Sarah. Próbálj meg egyenletes lélegezni, rendben? –próbált Kate megnyugtatni nem sok sikerrel.

Négy óra elteltével még mindig pokoli fájdalom kínozott, az összes csontom kegyelemért könyörgött, de a megváltás csak nem akart eljönni. Csak a drog járt az szemben. Már nem küzdöttem, csak ültem összetörve a sarokban, ahova a fájdalom elől menekültem. Magam elé bámultam, miközben a könnyeim megállíthatatlan patakként folytak végig az arcomon. Pont ezt az elcseszett pillanatot választotta Kate, hogy megnézze, hogy vagyok. Már vége volt a műszakjának és indult volna haza, ha meg nem lát, ilyen állapotban.

–          Uram atyám, ne, kérlek, csak ezt ne csináld! – mondta odaguggolva elém és magához húzott. – Nem tudlak így itt hagyni.

–          Feladtam, kérlek, ölj meg, kérlek, csak legyen vége, csak legyen már vége. – mondtam kimerülten a kíntól, amit éreztem. Nekidőltem, miközben továbbra is folytak a könnyeim.

–          Gyere, állj fel. Segítek, itt maradok veled egy picit, de először felállunk innen. Jó?

Átölelt és felhúzott a földről, majd az ágy felé araszoltunk. Újra bekötötte az infúziómat és mellém feküdt. Nem mondott semmit, csak hagyta, hogy odabújjak és simogatta a hajamat. Ott ért bennünket a reggel, egymás mellett feküdve, a kórházi ágyon. Egyikünk sem mozdult, csak hallgattuk egymás apró szuszogását. Kopogást hallottunk az ajtón, mire Kate felkapta a fejét.

Ben állt az ajtófélfának támaszkodva.

–          Kate, nyugodtan menjél haza, Sarah meglesz most egy ideig, úgyis van min gondolkodnia.

Kate adott egy puszit a homlokomra és felkelt mellőlem az ágyból. – Vigyázz magadra holnap jövök. Megérintette Ben kezét és kiment az ajtón. Most, hogy elment Kate, újra erőt vett rajtam a kétségbeesés. Nem akarom folytatni, nem megy tovább. Gondoltam magamban, mikor Ben visszajött.

–          Gratulálok Sarah! – mondta Ben barátságtalanul

–          Mihez? – kérdeztem, szinte oda sem figyelve rá, az agyam még mindig a drog körül kattogott.

–          Túlélted, emlékszel is, és most a célnál feladod. Ehhez csak gratulálni tudok. Csak tudod nem te vagy itt az egyedüli ember a földön, élnek rajtad kívül mások is! Feladni sokkal könnyebb, mint felállni a földről és továbbmenni. Nyugodtan csinálhatod ezt is, amit most csinálsz, csak ülsz ott és nem érzel semmit, mert nem neked fog fájni ez az egész. Nekem fog fájni, de legesleginkább Katet teszed tönkre! Én voltam itt, amikor szembesült a történtekkel, hogy mit csinált a bátyja, én voltam itt, amikor látta, hogy bármit tesz, nem ébredsz fel. Én láttam a fájdalmat a szemében, mikor azt mondtad neki nem emlékszel. 

–          Hagyd abba! – üvöltöttem rá Benre. Pokoli fájdalomhullám söpört végig a testemen és nem tudtam még Ben kritikáját is elviselni.

–          Nem hagyom abba, mert Kate nem ezt érdemli, nem egy olyan embert érdemel, aki feladja, aki nem áll fel, hanem a földön marad.  Ő végig melletted volt, akár magadnál voltál, akár nem. Te pedig cserbenhagyod őt, mert nincs benned annyi erő. Csak ülsz itt és sajnálod magad, sajnálod az egész életedet, ami veled történt. Lépj túl rajta, mert az emberek túlléptek rajta és elfejtették. Nincs olyan, hogy nem megy! Döntsd el, mit akarsz, és szólj, hogy döntöttél, hogy legyen időm kigondolni, hogyan kaparom fel Katét a földről, ha te már elmentél.  – mondta majd minden más szó nélkül kifordult az ajtón és elment.

Egyedül maradtam a gondolataimmal és pontról-pontra végigpörgettem, mindazt, amit Ben a fejemhez vágott. A legjobban az fájt, hogy pontosan tudtam, igazat mondott.  Valószínű elaludhattam, mert egy orvos lépteire lettem figyelmes. Felpillantottam és egy erősen kopaszodó, jóképűnek mondható férfi állt az ágyam előtt, orvosi köpenyben a kórlapomat olvasva.

–          Jó napot doktor úr! – köszöntem

–          Jó napot Loke kisasszony. – köszönt vissza, majd kezeit tördelve, szóra nyitotta száját. Tisztában vagyok vele, hogy az állapota még néhány hónapnyi kórházi megfigyelést igényelne, de tudom, hogy jó kezekben lesz. Megmondom őszintén a kórházban helyhiány lépett fel, a tegnapi súlyos tűzvész következtében számos beteget kell ellátnunk, így a kevésbé súlyos, tehát nem életveszélyben lévő betegeket el kell bocsátanunk.  Kizárólag, azért engedem ki magát, mert tudom, hogy Kate figyelni fogja az állapotát. Ami még rendkívül instabil, tehát ágynyugalomra van szüksége.

–          Tehát, ha jól értem doktor úr, akkor ma már elhagyhatom a kórházat, bármilyen szabály megszegése nélkül.

–          Pontosan. Ha meghallgatja a személyes javaslatomat, akkor elmondanám, hogy mindenképpen keressen fel egy pszichológust, mert a történtek mély nyomot hagyhatnak magán, ezt mindenképpen érdemes lenne kibeszélni egy szakemberrel. Még néhány hónapig nem javaslom, hogy munkába álljon, az egészségi állapotát tekintve. És bármennyire is kívánja, ne nyúljon droghoz, az végzetes lenne.

–          Értettem doktor úr, de tudja, pszichiáter beleegyezése nélkül, nem mehetek vissza dolgozni, így biztosíthatom róla, hogy előbb-utóbb el kell mennem hozzá.

–          Inkább előbb, ha lehet, de ez elsősorban az ön döntése. Nagyon örültem a találkozásnak és kívánom mielőbbi felépülését. A mai nap folyamán bármikor elhagyhatja a kórházat, kívánja, hogy felhívjunk esetleg valakit, hogy jöjjön önért?

–          Köszönöm, de ezt én már igazán meg tudom oldani. –mondtam udvariasan hárítva a kérdését.

–          Hát, akkor a mielőbbi viszont nem látásra. – köszönt el a doktor viccesen, én pedig a telefonomért nyúltam, de tétovázni kezdtem, kit is hívjak fel? Ben ezek után szóba se jöhetett, Katevel se szerettem volna még találkozni, illetve szerettem volna, de össze akartam szedni magam előtte és felébreszteni sem akartam a hosszú műszakja után. Így egyetlen lehetőségem maradt. Nick.