Hogyan tovább 2.rész

2. RÉSZ

Éjjel csak 4 órát tudtam aludni, a többi álmatlan forgolódással telt, de a reggel sem hozott több megnyugvást. Megint borzalmasan rosszul voltam, pont ahogy Kate megjósolta.  Valószínű, az alváshiány miatt nem múlik el az agyrázkódásom sem, de ezt Kate nem sejtheti, honnan is tudná? Az altatóm rég elfogyott és többet nem írnak fel érthető okokból.

Ben reggel nem volt otthon, ezek szerint Aliznál, a barátnőjénél aludt. Így kár is volt aggódnom, amiatt hogy észreveszi pocsék állapotom. Gyors zuhanyzást és felöltözést követően kocsiba ültem és a kórház felé vettem az irányt.  Bevallom, minél előbb túl akartam esni ezen a kikérdezésen. Szembesülni azzal, hogy ez velem is megtörtént és kiborulás nélkül kezelni, nem a világ legkönnyebb feladatai közé tartozik. A recepción tartózkodó kedves ápolónőtől útbaigazítást kaptam merre is találom Janni McLeon szobáját, így hát felmentem a lifttel a második emeletre. Az beteg ajtaja előtt Nick állt vigyázban, talpig felszerelkezve, teljes egyenruhában, komolyan nézve körbe. Persze kirendelték, hátha az az őrült pszichopata visszajönne befejezni, amit elkezdett.

–          Szia Nick!

–          Hello Sara!  Biztos jó ötlet ez? – kérdezte elhúzott szájszéllel, mikor be szerettem volna menni mellette. Ő is azok közé a ritka emberek közé tartozik, akik tudják mi történt velem.

–          Nick ne aggódj már annyit, egyre jobban hasonlítasz az anyósodra. Inkább mondd el, hogy van Janni McLeon.

–          Ébren van, de azt mondta a doktornő, senki nem mehet be hozzá.

–          Na, ne viccelj Nick, és ez engem mióta állítana meg?

–          Ne csináld, ráérsz máskor is kikérdezni, miért nem pihensz inkább otthon?

Nem igazán törődtem vele, bármennyire is bírom a srácot, így hát egy vállrándítás után bementem a kórterembe.

A lány nagyon rossz állapotban volt, sebei átvéreztek és mindenhol zúzódások borították a testét.  Eltűnődtem azon, vajon én is így néztem ki a késelés után?

–          Jó napot Sara Loke rendőr vagyok, és a vallomását szeretném felvenni, ön Janni McLeon?

–          Igen. Jó napot! – köszönt fásultan

–          Feltehetnék néhány kérdést az elkövetőjével kapcsolatban? Tudom, mit érez, így ha bármikor abba szeretné hagyni, kérem, szóljon.

Egy erőtlen bólintásra futotta.

 Az utolsó kérdést tettem volna fel, mikor berobogott a doktornő.

–          Kifelé! – mondta ingerülten, ellentmondást nem tűrő hangon. Természetesen Kate volt az. Ő még nem ismert fel, mivel háttal álltam neki, egyenruhában.

–          Köszönöm Janni! Nagyon sokat segített. – búcsúztam hivatalosan és Kate felé fordultam.

Mikor kimentem végre, Kate nagyon dühös volt, minden izma megfeszült. Odafordult Nickhez, aki védekezően maga elé emelte a kezét, de nem történt semmi. Kate rám nézett, észrevette, hogy nem vagyok a legjobb formámba, de továbbra is mérhetetlen haragról vegyes aggodalomról árulkodott a tekintete, amit nem értettem.

–          Mi az? – kérdeztem

–          Gyere azonnal a rendelőbe!

 Nem mondott mást, hanem határozott léptekkel indult az ajtó felé. Ekkor jöttem rá, hogy nagyon nagy bajba lehetek.

Miután becsukta az ajtót, megfordult és szárazon közölte, hogy üljek le a vizsgálóasztalra. Szó nélkül megtettem és félve néztem rá.  

–          Kate kérlek, mi a baj?

–          Hogy mi a baj? Először is mindenkinek megtiltottam, hogy bemenjen Janni McLeon szobájába, de nyilván téged nem érdekel, hogy még rettentő instabil az állapota. – mondta dühösen és odadobta a kartonomat az ölembe. Tehát még kérdezed, hogy mi a baj?

–          Igen kérdezem, és de természetesen érdekel, ez mi? – kérdeztem a kórlapra mutatva

–          Nagyon erős gyógyszer maradékát mutatta ki a vérképed. Tehát lenne egy kérdésem, Sara, te drogozol?

–          Nem, dehogyis Kate, NEM! – kiáltottam védekezőan

–          Akkor hallgatlak!– mondta karba tett kézzel komolyan nézve rám

–          Jajj Kate! – kezembe temettem az arcom és így folytattam tovább – Természetesen nem vagyok drogos, amit kimutatott a vizsgálat, az az altatóm maradéka. Már sokkal régebben írták fel nekem receptre. Némi problémám akadt az alvással.

Továbbra sem néztem rá és nem magyaráztam meg, miért van alvásproblémám és ezt ő is pontosan tudta, de nem kérdezett rá.

Lassan odasétált hozzám és felemelte az államat.

–          Alvásprobléma?

–          Ühüm – hümmögtem a szemébe nézve. Végigsimította a bőrt a karikás szemeim alatt, végig le egészen a nyakam vonaláig. Teljesen ellazultam az érintésétől, már nagyon álmos voltam.

–          Mit csinálsz magaddal? Nem tudom, mit kéne most tennem, illetve tudom, jelentenem kéne. – mondta, de továbbra sem engedett el.

–          Kérlek, ne. Elvennék a munkámat. – feleltem kétségbeesetten

–           A hegek a testeden, az alvászavarod, nem kell elmondanod csak akkor, ha már felkészültél rá. Nem fogom elmondani senkinek. És nem akarok sietni sem, nem egy gyors pár napos kalandot akarok veled Sara. Csak arra kérlek, ne lökj el magadtól. – suttogta a fülembe, majd egy rövid csókot nyomott az ajkamra.

Minden porcikám beleborzongott és akartam őt. Nagyon régen eltemettem magamban ezt az érzést, azonban most felszínre tört, sok más érzelmemmel együtt. Bevallani magamnak, azt hogy szükségem van rá, nehezebb volt, mint bármi más az életemben, beleérte a szüleim halálát is.

Megígértette velem, hogy hazamegyek és pihenek egy kicsit.

Az egyik részét be is tartottam, Jacknek otthonról elküldtem a Janni McLeon kihallgatásának anyagát, de pihenni nem tudtam, csak járkáltam a lakásban fel-alá. Estére már alig álltam a lábamon, tudtam, ha elalszom, az nagyon fájni fog belül és én nem akartam újra átélni azt az estét. Merengésemből az ajtó csengője billentett ki. Ki lehet az ilyenkor? Ben Aliznál van, a srácok pedig a sarki bárban iszogatnak, ahogy általában minden este. Kinéztem és az ajtó előtt Kate állt.

–          Tudtam, hogy még ébren vagy. – mondta köszönés nélkül, mikor kinyitottam az ajtót

–          Gyere be! – intettem elmosolyodva. Egy kinyúlt melegítő és egy több számmal nagyobb póló volt rajtam, valamint ha hozzávesszük a kialvatlanságomat, akkor minden voltam abban a pillanatban csak jó látvány nem.  Minek köszönhetem a látogatásodat? Várjunk csak, honnan tudtad, hogy hol lakom?

–          Kórházi adatokból, na de csönd legyen. Merre van a szobád?- kérdezte nevetve

–          Miért mit csinálunk? – kérdeztem a szobám felé bökve, önelégült vigyorral. Ő a mutatott irányba húzott és lekapcsolta a villanyt, aztán epésen közölte, hogy alszunk.  

–          Nyomás! – jelentette ki parancsoló hangsúllyal

–          Te most tényleg nem hülyéskedsz, igaz? – kérdeztem elkeseredetten

–          Nem, tényleg nem.

–          Kate, ne kínozz, kérlek, úgyis még csak 10 óra.

Kezdtem egyre jobban bepánikolni, ennek nagyon rossz vége lesz.

 Hátranyomott az ágyon, mellém feküdt és betakaróztunk. Csak a város tompa fényei szűrődtek be a redőny résein keresztül, megfestve ezzel a bútorok fekete árnyékait.

–          Nem akarlak kínozni Sara, távol álljon tőlem, de aludnod kell, már így is kisebb csoda, hogy eddig kibírtad, ilyen kevés alvással.

Hangos sóhajtással jeleztem beletörődésem.

–          Jó, megpróbálom- egyeztem bele – de akkor kapok jóéjt puszit is?

–          Aha persze, álmodozz csak. – mondta nevetve

–          Ez így nem igazságos, addig nem alszom, míg nem kapok!

–          Ez aztán az érett viselkedés, és ez zsarolás is.

–          Igen tökéletesen átlátod a helyzetet, ez pontosan az. – kuncogtam fáradtan. Ő is mosolygott, éreztem a szuszogásából.

–          Jó legyen. –mondta. Nem számítottam rá, hogy egyszerre fölém hajol és megcsókol. De megtette, én az egyik kezemmel átkaroltam, a másikkal magamhoz húztam és visszacsókoltam. Beletúrt a hajamba és finoman megharapta az ajkam, én pedig még közelebb húztam magamhoz. Mikor a kezem a csípőjére siklott és a fenekén állapodott meg, finoman visszanyomott az ágyra és szétváltunk.

–          Ez bőven túlment a jó éjt puszi fogalmán. – mondta két pihegés között. Szépen kérlek, most már aludjunk.

–          Oké mami. – röhögtem fel közelebb bújva hozzá és átöleltem. Fejemet a vállára hajtva csókot nyomtam a nyaka hajlatába.

–          Sara! – mondta figyelmeztetve, kihozom a béketűrésből

–          Oké, abbahagytam. – motyogtam mosolyogva és elnyomott az álom.

Mikor ébredeztem, éreztem, hogy nem igazán stimmel valami. Kate nem volt mellettem, de a konyhából kiszűrődő hangokból ítélve még itt volt és éppen Bennel beszélgettek, nem túl békésen. A telefonomra pillantva megnéztem, hogy hány óra lehet, de elállt a lélegzetem. Többet aludtam, mintsem, azt én gondoltam volna. Két nap telt el azóta, hogy lefeküdtem és rémálmok nélkül. Kate miatt, tudtam csakis azért lehetett így, mert ő is velem volt, legalábbis más magyarázat nem igazán jutott eszembe. Nem tudtam, hogy most pánikoljak be vagy nevessek örömömben, de inkább kikeltem az ágyból és a nappali felé vettem az irányt.  Katet az ajtófélfához támaszkodva találtam, immár teljesen más ruhában, Ben pedig épp azt ecsetelte, hogy ha még egyszer bevisz a kórházba, tuti meg fogom ölni. Nem tudtam megállni, így megszólaltam:

–          Hát igen valószínű már halott lennél Ben. – toltam el egy poént nyújtózkodás közben.

Kate arca kifürkészhetetlenné vált, mikor ránéztem.

–          Mi az? – kérdeztem mosollyal az arcomon

–          Semmi. – válaszolta színtelen hangon. Be kell mennem, dolgozni. Felvette a táskáját a kanapéról és minden más szó nélkül hagyta el a lakásunkat.

–          Most valami rosszat mondtam? – kérdeztem Bent, leforrázva

–          Hát mondhatni. – elhúzta a száját bólintás közben. Sara, tudod két napot átaludtál, ő orvos és halálra volt rémülve miattad, mert tudja, hogy ez nem volt normális reakció. Te pedig viccelődve jöttél ki, ami aranyos is, hiszen nem akarod, hogy aggódjon, de ő szeret, tehát fog. Illetve az sem sokat segít a helyzeteden, hogy nem mondtad el neki a hegeket a testeden, amikor ellátta a sebeid csak elölről látott, maximum két-három heget, de a hátadról még nem is tud. Azért ő nem hülye, ezt ne felejtsd el. 

–          Lefutok a boltba. – azzal egy puszit nyomott az arcomra és magamra hagyott

Hát ez remek, most mihez kezdjek? Vajon szeret annyira, hogy ha megtudja a történetem, nem hagy el?  Nem tudtam rá a választ, így hát gondoltam bemegyek az őrsre. Jack visszaküldött a kórházba Janni McLeon néhány adatáért. De Kate járt a fejemben, így nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem a recepcióstól merre is találom.

–          Az 512-es kórterembe van a második emeleten, éppen vizitet tart. – felelte a munkájába merülve

–          Köszönöm. – mondtam azzal a lift felé vettem az irányt.

Már messziről hallottam Kate csilingelő hangját, így hát mosolyogva dugtam be a fejem az említett kórterembe.

–          Szia, ne haragudj, hogy zavarlak, de beszélhetnénk?

–          Nem Sara, épp dolgozom.- mondta ugyanazon a hangon, mint amikor elment tőlem.

–          Kérlek Kate, mit tettem, hogy ennyire haragszol rám? – kérdeztem nagyot sóhajtva

–          Az, hogy nem tudod, sok mindent elárul! – mondta miközben dühösen kiviharzott mellettem az ajtón, az irodája irányába.

–          Ne már Kate, hagy beszéljek ve.. – eddig jutottam a mondatomban, amikor egy ököl csattanását éreztem az arcomon és a várót elválasztó üvegfalnak estem.

Már a kórházba jövet is feltűnt, hogy egy kigyúrt férfi folyamatosan követ, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, de amikor elsétált mellettem és az ökle közeledett, már tudtam, hogy ebből nagy baj lesz.  Nem sok esélyem volt ellene, mivel a két hónapja kapott sebeim miatt még eléggé le voltam gyengülve és a reflexeim se voltak már a régiek.

Sohasem szerettem az üvegfalakat, pláne nem átrepülni rajtuk és ez akkor sem változott, amikor „rohadjon meg az összes rendőr” felkiáltással bemosott egyet a jobb szemem alá, én pedig teljes lendületből arccal nekiestem ennek a bizonyos üvegfalnak. A fejemmel tompítottam az esést és szép kis sokkot kaphattam, tehát a hátamba ékelődő több milliárd apró darabból álló üvegszilánkot már meg sem éreztem. A legnagyobb szerencsém azonban az, hogy Nick még mindig ide volt beosztva és gyorsan leszedálta a támadómat.

Ekkor jöttem rá, hogy nem érzek semmit, pedig nagyon is kellene. Kissé mintha kívülről látnám az eseményeket, ekkor tűnt fel az is, hogy Kate ott van mellettem és próbál magamhoz téríteni.

–          Sara, hallasz? Nézz rám és mondj valamit! – kérte és két tenyere közé fogta az arcomat, míg én továbbra is fekve maradtam.

–          Jaj – ny.ögtem rekedt hangon. Nem érzek semmit – néztem Katere, miközben láttam, hogy a szilánkok körülöttem egyre véresebbek és a szemembe is belefolyt, ezért megpróbáltam letörölni.

–          Nyugodj meg és ne mozogj Sara! – adta ki az utasítást, de én nem igazán tudtam figyelni rá. Érzel már valamit?

Nem válaszoltam a kérdésére, hanem ülő helyzetbe tornáztam magam, miközben a kezemmel beletenyereltem egy jó adag szilánkba és felálltam, minden gond nélkül. Kate arcáról rémülettel vegyes csodálkozást lehetett leolvasni, de ez nem tartott sokáig gyorsan az egyik rendelőbe vezetett és lefektetett a vizsgálóasztalra. Azonnal összevarrta a berepedt szemöldököm és fájdalomcsillapítót adott, majd egy jó adag jeget nyomott az ép kezembe.

–          Tartsd oda a szemedhez, míg én kiszedem a kezedből és a hátadból a szilánkokat, vagy különben kétszeresére fog dagadni. És a pólóm után nyúlt, de én felugrottam az asztalról.

–          Sara mit csinálsz? – kérdezte döbbenten

–          Az nem túl jó ötlet, nekem most mennem kell. – mutogattam össze-vissza

Rettegtem a gondolattól, hogy esetleg meglátja a hátamat és feltesz egy csomó kérdést, amire nem akarok válaszolni, jobban meggondolva félek válaszolni. Még csak 4 hete ismerjük egymást és nem vagyok benne biztos, hogy készen áll rá, hogy mindent megtudjon rólam. Láttam rajta, hogy nem érti, mi történik, aztán én zavarodtam össze, mert rémületet láttam a szemében, de további gondolkodásra nem volt időm, mert valaki a hátamnak nyitotta az ajtót, így az üvegszilánkok még mélyebbre nyomódtak. Megtántorodtam, és a vizsgálóasztal melletti székbe kapaszkodtam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Kate is egyből mellettem termett, majd egy szúrást éreztem a karomon, ezzel egy időben.

–          Aucs, ez fájt!- méltatlankodtam a szúrás helyét dörzsölve. Ez mi volt? – kérdeztem Katet kissé felháborodva.

–          Ne haragudj, de nem adtál más választási lehetőséget – mondta és átkarolta a vállaimat, hogy el ne dőljek. Egyre homályosabb lett minden és ebben a kósza pillanatban megértettem…

–          Kate, te leszedáltál engem… még mondott valamit, de azt már nem hallottam, mert hatott a nyugtató.

Magamhoz térve láttam, hogy Ben épp újságot olvas az ágyam szélénél és milyen meglepő, igen, egy kórházban ébredtem.

–          Szerintem lassan ide is költözhetnék.- mondtam kissé rekedt hangon

–          Egyetértek. – válaszolta Ben felpillantva az újságból. Nick elmesélte mi történt már megint veled.

–          Igen, amúgy ki volt az, aki rám támadt? És miért? Tudtok már valamit?

–          Egy hónapja megölték a barátnőjét és a rendőrség bizonyíték híján elengedte, az egyik gyanúsítottat. A férfi meg van győződve róla, hogy kiengedtük a gyilkost, ezért támadt rád. Lényegében rosszkor voltál rossz helyen. Vallomásában azt mondta, nem előre megtervezett szándék vezérelte, csak az utcán elsőre kiszúrt rendőrt kezdte követni, ami történetesen te voltál.

–          Ez az én szerencsém. – mondtam szemforgatva és az ablak felé fordítottam a fejem. Pár perc eltelte után megkérdeztem, ami egész idő alatt nem hagyott nyugodni.

–          Mennyire haragszik rám?

–          Kate? –kérdezett vissza Ben

Biccentettem.

–          Nem haragszik rád, meglepő módon, csak nem érti, miért csinálod ezt a macska-egér játékot. Igen ezt annak ellenére mondta, hogy látta a hátadat.

Nem mondtam rá semmit, csak csendben ültünk tovább. Pár perc eltelte után lépett be Kate.

–          Na, én megyek is. – ugrott fel egyből Ben. Később benézek még hozzád. Szia! – nyomott egy puszit a homlokomra és már ott sem volt.  

Kate megnézte az ágyam végébe letett kórlapot, majd leállította a gépet mellettem.

–          Kérem a kezedet. – mondta és a karomra mutatott. Kiveszem a kanült, már nincs rá szükséged.

Odanyújtottam a kezem, hogy kivehesse az infúziót belőle, már el is felejtettem milyen jó érzés, ha valaki törődik velem.

–          Ne utálj, kérlek. – suttogtam lehajtott fejjel, így kerülve a tekintetét.

–          Hát nem látod? Hogy tudnálak utálni, mikor annyira szerelmes vagyok beléd, hogy tönkre tesz ez az állandó aggódás miattad. – mondta nagyon halkan, már-már kétségbeesetten. Felemelte az államat, így most már nem tudtam máshová nézni, csak a szemébe. – Nem utállak, mert teljesen szerelmes vagyok beléd. – suttogta el ismét, majd közelebb hajolt és megcsókolt.

–          Ne haragudj rám, hogy nem vagyok teljesen őszinte. – mondtam mikor pár másodperc után, nagy szuszogások közepette szétváltunk.

–          Egyáltalán nem haragszom rád, ha készen állsz rá, majd elmondod. Csak kérlek, többször ne kelljen kezelnem téged, mert ha így folytatod tovább, megölnek. Azt pedig nem élném túl. Két puha tenyere közé fogta az arcomat és újból megcsókolt- a szemedet nem ártana még jegelni. (feldagadt szemmel, összevarrt arccal, tele hegekkel nem nyújthatok épületes látványt, úgy gondolom).  

Közben kaptam még egy apró csókot. De úgy vélem… még egyet csók… már hazamehetsz… még egy… ha visszajössz varratszedésre… még egy… és otthon pihensz… még egyet… nem pedig dolgozol… még egyet… akkor nem lesz gond. – mondta mosolyogva a csókok közben.

Miután levegőhöz jutottam Kate már kifelé sétált a kórteremből, de még utána kiáltottam.

 –       Most akkor, hogy is van, hogy páciensekkel nem randizol?

Választ nem kaptam, de a folyosóról behallatszó nevetése mindent elárult.