Hogyan tovább 1.rész

Ha jellemezni kéne magamat egyszerűen, azt mondanám „a lány, akinek nem úgy indult az élete, mint azt elképzelte”.  A múlt rám nyomta a bélyegét, de nem panaszkodom, csak igyekszem élni, több-kevesebb sikerrel.  Titkos FBI ügynökként dolgozom, jelenleg is bevetésen. Illegálisan drogot árul egy a gettókban közismert banda, több halálos áldozat is van már, köztük egy főleg gyerekekből álló csoport összes tagja.  A vezetőjük egy bizonyos Krisz Roston nevű alak. Azt a feladatot kaptam, hogy, mint a barátnője kerüljek közelebb a bandához és épüljek be. A probléma ott kezdődött, mikor kiderült, hogy Krisz testvére Kate az orvosom és beleszerettem. Nem mondhatom el neki az igazságot, mert az veszélyeztetné az egész projekt sikerességét. A szakadék szélén egyensúlyozom, és nem tudom lesz e valaki mellettem, ha lezuhanok.

Öt hónappal korábban

A titkos bevetések hátránya alapvetően az, hogy soha nem tudsz felkészülni ténylegesen arra, ami veled szemben lesz abban az adott pillanatban.  Másodpercek alatt kell döntened mindenről és aztán egész éltedben kínlódhatsz azon vajon helyesen cselekedtél-e.  Velem is sokszor megesik, de ezúttal hálás vagyok a történésekért, mert ha nem lőnek le, soha nem találkozok Katevel.

–          Sara te hátulról mész be, mi pedig elölről támadunk rájuk! Ha ez sikeres lesz srácok én állom a ma esti kört. – hallottam Jack hangját a rádiómban.

Elindultam szépen araszolva a hátsó bejárat felé. A fekete mocskos sikátor ajtaja hangos reccsenés kíséretében adta meg magát a rúgásomnak, azonban arra senki nem számított, hogy jóval több puskacső mered majd felénk, mint ahányan vagyunk. Gondolkodás nélkül tüzet nyitottak rám. Pont annyi időm volt, míg hirtelen beugrottam egy piszkos, zöld színűfelújításban lévő kocsi mögé. Elejtettem a fegyveremet és szentségelve a combomhoz kaptam.  Több találat is telibe talált, éreztem nem sokáig bírom már, percről-percre nehezebb volt a levegővétel és a vérem is rohamosan szaporodott a beton érdes felületén.

–          Tarts ki mégy egy kicsit, mindjárt itt lesz a mentő! – suttogta Ben, a legjobb barátom, megnyugtató hangon mellettem guggolva. Bár az, hogy, hogy került mellém arról fogalmam sem volt. Szerintem még mondhatott valamit, de azt már nem hallottam, magával rántott a fájdalom nélküli sötétség.

–          Gyerünk már, nagyon sok vért vesztett, készítsétek a műtőt! – kiáltotta egy tekintélyt parancsoló hang. Minden homályos volt, a légzéskor kibírhatatlan fájdalmat éreztem az oldalamban, a mellkasomban. Mintha egy vastag hártyán keresztül kéne levegőt vennem, ami csak pont annyit levegőt engedélyez, amennyi, ahhoz elég, hogy még tudatomnál maradjak.

 A hang mindenesetre egy lányhoz tartozott, aki mellettem rohant, valószínűleg a műtő felé.

–          Fel ne merd adni vagy szétrúgom a segged. – mondta gondterhelt arccal.

Ha erőm teljében lettem volna, valószínűleg nevetésben török ki, de most csak átengedtem magam a sötétségnek. Puhán vett körül, beborított és nem fájt semmim, de tudtam, nem maradhatok itt tovább. Elvesztettem az időérzékemet, nem voltam tisztában, hogy nappal van e vagy éjszaka. Úgy éreztem magam, mint akinek ólomból vannak a végtagjai, légzéskor millió apró tű fúródott az oldalamba, amelytől alig jutottam levegőhöz. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de nem sikerült.

–          Kapjon további 20 milligrammot… már fel kellett volna ébrednie. – ugyanaz a hang, mint álmomban, de valószínűleg azt nem álmodtam.  Megérinti a nyakam, számolja a pulzusom… aztán megint a jól ismert sötétség…

Mikor újból magamhoz tértem, végre sikerült kinyitni a szemem. Vakított a fény, de egy két perc múlva hozzászoktam. Egy átlagos kórteremben találtam magam, vasrácsos ágy, egy kivénhedt fotel és egy éjjeli asztalka mellett. Ennyi volt a nagy berendezés, továbbá feltűnt, hogy valaki ronda zöld kórházi köpenyt húzott rám és infúzióra vagyok kötve. Hirtelen egy csinos szőke lány sétált be a szobába, egy átlagosnak tűnő mosolygós ápoló kíséretében, mire enyhén megemeltem a szemöldökömet jelezve, hogy felettébb ínyemre van a látvány. Körülbelül egyidős lehetett velem és a kórlapomat olvasgatva megfontoltan haladt az ágyam felé. Mikor felnézett és meglátta, hogy ébren vagyok, őszinte mosolyra húzta a száját.  

–          Szia! Dr. Kate Roston vagyok és örömmel látom, hogy végre felébredtél.

–          Szia! Sara Loke. Részemről az öröm. – feleltem biccentve

–          Doktornő! Mr. Sort azonnal beszélni akar önnel, már pakolja a holmiját. – rontott be nagy robajjal egy másik ápolónő, lihegve véve a levegőt.

Kate összeráncolta a homlokát, elnézést kért és gyorsan elsietett. Mivel nagyon elegem volt már kórházakból, ezért nekem sem állt szándékomban itt tölteni a napom hátralévő részét. Kihúztam a kezemből a kanült, bár fogalmam sem volt, mi lehetett az infúzióban. A fejem egyből fájni kezdett, amint megpróbáltam magamat ülő helyzetbe tornázni. Nagyon nehezen sikerült csak, és egyből forogni kezdett a szoba körülöttem.  Ekkor ért vissza Kate.

–          Elárulnád, mit csinálsz? – a már ismert, összehúzott szemöldökkel állt az ajtóban.

–          Azt hiszem, haza megyek. – mondtam neki még mindig szédelegve a felüléstől.

–          Ó, hogy haza! Na, akkor ide figyelj, két lövést kaptál: egyet a combodba egyet pedig a bordáid közé, ha mindez még nem lenne elég, valahol bevághattad a fejed, mert agyrázkódásod is van. Két lépésig se bírnád, ha egyáltalán fel tudnál kelni az ágyból. És haza akarsz menni? Komolyan?!  Akkor csak rajta!

 

Eléggé feldühítettem, de nem akartam tovább itt maradni, túlságosan a gyerekkoromra emlékeztetett itt minden.

 

Feltápászkodtam az ágyról és rettentő szédülés kapott el, három lépést követően arra eszméltem, hogy a padló vészesen közeledni kezd. A becsapódáskor már nem voltam magamnál, de lehet nem is volt becsapódás, mert Kate kezét éreztem a derekam körül.

 

Az időérzékem ezúttal is cserbenhagyott, mikor kinyitottam a szemem nem volt senki a szobában. Az infúziót újra bekötve találtam, a sebeimet pedig újra összevarrták. Éppen a varratokat nézegettem, amikor Kate lépett be a kórtermembe.

–          Igen felszakadtak és igen, szép kis hegek maradnak utána, jól gondolod. – mondta karba tett kézzel az ajtófélfának támaszkodva.

–          Három volt. – mondtam félszegen mosolyogva

–          Micsoda volt három? – kérdezte

–          Három lépést tettem az ajtóig nem pedig kettőt. – közöltem és elégedetten dőltem hátra.

–          Hát nem hiszlek el. – a szája szélén bujkáló kis gödröcske elárulta, hogy már nem haragszik rám.

–          Tehát mi az ítélet, meddig kell még benn maradnom?

–          Még pár hétig benn kell, elvégre lelőttek. Felszakadhatnak a sebeid. Megint. – tette hozzá epésen- Megkérdezhetem mi ez a nagy kórházfóbia nálad? -vetette fel mintegy mellékesen.

–          Túl hosszú történet, de ha mielőbb kiengedsz, egy kávé mellett szívesen elmesélem – mondtam pimasz mosollyal az arcomon, megkockáztatva, hogy kidob a kórházból és még ördögűzőt is hívat. De nem tette.

–          Először is, te nem mész egyelőre sehova ilyen állapotban, másodszor pedig nem randizom páciensekkel. – mondta és nevetve sétált ki az ajtón.

Nem igazán jutottam szóhoz, nem számítottam rá, hogy ő is a lányokat szereti vagy csak nem akart kellemetlen helyzetbe hozni?

Pár hét múlva ígérete szerint tényleg kiengedtek a kórházból. A kedves portás nénitől pedig megtudtam melyik az ő irodája és mikor nincs benn.  Így hát egy pohár kávét tettem az asztalára a következő üzenettel:

„ Most már nem vagyok a páciensed, mit szólnál egy kávéhoz? Ha áll az alku holnap este negyed 8-kor várlak a parkolónál.”  Légyszi ne ültess fel!

                                                                                                                   Puszil a háromlépéses lány

xoxo

Nagyon régen nem randiztam már és ennek meg van a maga oka, tehát másnap a parkolóhoz érve, már egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy randevúra hívtam Katet.  Nem is értettem miért tettem, régen csináltam én már ilyet. Aki tegnap elhívta az a Sara már nem én vagyok, az élet gondoskodott róla, hogy megváltozzam.  Körülnéztem, még nem volt ott, ezért ügy döntöttem még van időm gyorsan felszívódni és valami béna ürügyet kitalálva kimenteni magamat. Ahogy fordultam be a sarkon a kocsimhoz, nagy lendülettel beleütköztem valakibe, kapaszkodásként pedig magamra rántottam.  Földet érés nem volt túlzottan kellemes a még mindig bennem lévő varratok miatt, ezért egy hangos „aucs” is kicsúszott a számon, mikor megláttam kibe is ütköztem.

–          Maradj nyugton, hadd nézzem meg nem szakadt-e fel megint a sebed. – mondta Kate és gondolkodás nélkül felrántotta a pólómat, amivel nem várt hatást ért el, köpni, nyelni nem tudtam.

–          Mi az? – kérdezte, mikor egy hang se jött ki a számon

–          Semmi.

–          Nagyon büszke vagyok magamra, mert most fordult elő először, hogy nincs a helyzetre valami frappáns válaszod. – mondta majd pedig nevetve felállt és a kezét nyújtotta felém segítségképpen.

–          A combomat már meg sem nézed? – kérdeztem kislányos mosollyal – Szívesen leveszem a nadrágomat is, ha már egyszer itt tartunk.

–          Remek, üdv újra a szószátyárok világában. Szóval merre menekültél?

–          Én — izé—-, hogy—- semerre- dadogtam, idegesen tördelve az ujjaimat.

Ebben a felettébb kínos pillanatban jöttem rá, hogy átlát rajtam, tudja, hogy a pimaszságom mögé rejtem magam. Gyerekkorom óta csak futó kalandjaim voltak, senki mellett nem tudtam megmaradni és most fordult elő először, hogy valaki, ki tudott csalogatni az álarc mögül, megrémültem és fogalmam sem volt mit kéne mondanom. Kate észrevette és gyorsan megszólalt:

–          Áll még az az ital vagy már meggondoltad magad?

–          Persze, hogy áll! – erősítettem meg, miután sikerült visszanyerni a hangomat – Van egy jó kis hely nem messze innen, beülhetnénk.

–          Részemről rendben van. – felelte vidám arckifejezéssel

Elindultunk egymás mellett, ráérősen sétálva az utcán. Úgy éreztem magam, mintha első éves gimnazista lennék egy randi kellős közepén. Nagyon csinos, ezt már messziről megállapítaná bárki, de mivel nagyon sok ideje nem voltam már senkivel, kételyeim támadtak afelől, hogy is kéne viselkednem, mit szoktam ilyenkor kérdezni?

–          Na, jó, akkor kezdem én, mesélj magadról, azt már tudom, hogy valószínűleg rendőr vagy és nem kerülöd a verekedést, valamint rettentően makacs tudsz lenni. – mondta megtörve ezzel a csendet.

–          Nem kerülöm a verekedést? Ezt a következtetést meg miből sikerült levonnod? – kérdeztem, miközben kinyitottam előtte a kocsma ajtaját és helyet foglaltunk az ablak mellett.

–          Hát sok heg van rajtad, tudod, én varrtalak össze, rémlik még? Tényleg, hogyhogy ennyi seb van rajtad?

Az, hogy mosolyog és mindig a szemedbe néz, amikor beszél hozzád, az teszi őt nagyon aranyossá. Nem akarom megbántani, mert tetszik nekem, sem hazudni neki, mert a hazugságokból egy életre elegem volt. Az életemről nem sok minden árulhatok el neki, pláne nem a hegeket a testemen. Arra még nem állok készen. Azt sem mondhatom el neki, hogy titkos ügynök vagyok, így eléggé nehéz lesz bármit is mesélnem magamról.  Úgy döntöttem az a legjobb, ha nem cáfolom meg az állítását, így hát én is gyorsan feltettem egy kérdést.

–           Rémlik még igen. Hát ez elég hosszú történet. Tényleg, amúgy miért pont orvos akartál lenni? Gyerekkori álmod volt? – tereltem egy kissé átlátszóan

–          Nem feltétlenül. Egyet tudtam, hogy embereken akarok segíteni- mondta összehúzott szemöldökkel.

Rájött, hogy nem igazán válaszoltam a kérdésre. Ez így nem alakul a legjobban. Átlát rajtam, mondanom kell valami igazat magamról. Na de mit?

–          Hu, az nem semmi, ez nagyon szép tőled.

–          Köszönöm! És te mindig is rendőr akartál lenni?

Nem mondanám, hogy visszatért volna a mosolya, ezért sürgősen ki kellett találnom valamit, vagy nem lesz szép vége az első randinknak.

–          Nem egyáltalán nem. A szüleimet meggyilkolták, csak azután akartam rendőr lenni. –csúszott ki a számon

Végre felnézett rám. A tekintete tele volt bűntudattal, teljesen zavarba jött, a hirtelen őszinteségemtől.

–          Ne haragudj, én nem akartalak megbántani. – mondta teljesen komolyan

–          Nem tettél semmit, nyugodj meg, és ha már egyszer kérdezted, akkor elmondom, hogy pantomimes akartam lenni – közöltem vele, miközben vidáman hátradőltem a széken, hogy oldjam kicsit a feszültséget

–          Pantomimes? – kérdezte kétkedve

–          Pontosan. Most képzeld el, megnevettetsz egy csomó embert, anélkül hogy megszólalnál. Egy kis boldogságot viszel az életükbe, pusztán azzal, hogy az utcán bohóckodsz és anélkül, hogy bármit is kérnél érte.

–          Hát az nagyon menne neked. – nevetett önfeledten

Órákig elbeszélgettünk még, egészen záróráig, észre sem vettük az idő múlását. Végül arra jutottunk, hogy mennünk kellene.

–          Hazakísérhetlek? – kérdeztem félénken.

Magamra sem ismerek ennek a lánynak a társaságában. Állapítottam meg döbbenten.

–          Ő, rendben gyere, arra megyünk. – mutatott a közeli park irányába – Elég közel lakom.

A parkban sétálva láttam az arcán, hogy valamit nagyon mondani akar. Már épp kérdezni készültem volna valamit, mikor megszólalt:

–          Sara?

–          Hm?

–          Az előbb tényleg nem akartalak megbántani, vagy olyat kérdezni, amire nem szívesen válaszolsz. Én nem tudtam semmit a szüleidről.

–          Kate semmi baj, honnan is tudtad volna? Tényleg szóra sem érdemes, a múlt már elmúlt.  A nagymamám nevelt fel és mindent megkaptam, amire csak szükségem volt.

–          Nagyon jó munkát végzett. – mondta és adott egy puszit az arcomra.

–          Köszönöm.  – mondtam neki nevetve.

–          Megérkeztünk, köszönöm az estét, nagyon élveztem.

–          Én köszönöm, akkor majd esetleg hívhatlak? – kérdeztem zsebre dugott kézzel

–          Persze

Megadta a telefonszámát és adott még egy puszit, majd pedig az ajtó irányába indult.

–          Csak két puszit kapok? – kérdeztem viccelődve

–          Megmentettem az életed, ennyi nem elég? – mondta félrebillentett fejjel huncutul mosolyogva

–          Ő …. azt hiszem nem.

Visszafutott és nyomott még egy puszit az arcomra.

–          Na, látod ez már három puszi volt és ne legyél telhetetlen. – mondta nevetve, majd felszaladt a lépcsőn.

 

Hazafelé autózva nagyon jó volt a kedvem, régen nevettem már ennyit egyfolytában. Ben, a lakótársam, munkatársam és a egyben legjobb barátom, egyből észrevette a hangulatváltozást, mikor benyitottam a lakásunkba.

–          Mi ez a bárgyú vigyor? Utoljára, akkor néztél ki így, mikor Jack beleült a kutyaszarba és az őrsön mindeni rajta röhögött.  Ennyire jól sült el a randid? – kérdezte a kanepén ülve, kezében egy sörrel.

Pont a kedvenc filmem ment a tv-ben, de valahogy fáradtnak éreztem magam és minél előbb egy kis nyugalomra vágytam.

–          Igen, mondhatni jól, nagyon helyes lány – válaszoltam egy kis idő után. – de megyek, lefekszem – Ben csak intett egyet és a tv felé fordult.

A szobámba érve leheveredtem az ágyra és egy halom kérdés merült fel bennem Katevel kapcsolatban. Biztos jó ötlet volt ez? Belekezdeni egy kapcsolatba, úgy, hogy még magammal és az érzéseimmel sem vagyok tisztában? Vajon lezártam már a múltat, vagy továbbra is kísérteni fog? Nem is emlékszem, mikor aludhattam el, de a szokásos rémálmom volt. Újra és újra végig kell néznem, ahogy a családomat meggyilkolják csak most nem a sarokban kucorogtam, mint azon az éjszakán, hanem én magam kínoztam meg őket.  Bármelyik rémálmom közül választanék, csak ezt ne. Így hát mondhatni áldás lett volna a felébredés, ha nem kap el a szédülés és a hányinger.

Gyorsan elmentem letusolni, hátha attól jobban leszek, de nem segített. Széna szőke hajam még jobban kiemelte a karikáimat és hófehér sápadt arcomat. Inkább be is csuktam a fürdőszobaszekrény ajtaját, felhúztam egy kinyúlt pólót és a kedvenc farmeromat majd, kimentem reggelizni. Ben már a szokásos kávéját itta és a mai újságot nézegette.

–          Jó reggelt! – mondta és felnézett a kávéja mögül, de egyszerre leolvadt a vigyor az arcáról.– Jesszusom, Sara jól vagy? Nagyon rosszul nézel ki, falfehér vagy.

–          Szia! Nem mondhatnám, hogy életem legjobb formájában vagyok, de talán majd elmúlik, ha eszem valamit. Már nyitottam is a hűtő ajtaját, mikor rettentő szédülés fogott el, a világ 360 fokban fordult körbe és már csak a koppanásra lettem figyelmes, amit a fejem okozott, amikor a konyhai csempének ütődött.

Arra eszméltem, hogy Ben éppen élesztget.

–          Sara, hahó, jól vagy? Fel tudsz kelni?

–          Jaj, hagyjál már, jól vagyok – mondtam és távolabb hessegettem magamtól, miközben csillagokat láttam.

–          Gyere, bemegyünk a kórházba – mondta elszántan

–          Dehogy megyek kórházba! – válaszoltam továbbra is földről.

–          Ez nem kérés volt. – morogta

Felkapott a konyhapadlóról, lefutott velem a lépcsőn és már benn is ültem a kocsiban, ami a kórház irányába hajtott teljes sebességgel. A kórház utcájába érve már nagyjából magamhoz tértem és végre nem lettyent jobbra-ballra a fejem.  Ki akart emelni a kocsiból, de ismét elhessegettem és kiszálltam egyedül.

Az ügyeletre érve Ben odasétált a recepciós nővérkéhez és a doktor után érdeklődött. Míg én csendben menekülési útvonalat kerestem.

–          Ben gyere már, semmi bajom, ez tiszta hülyeség! – mondtam duzzogva Bennek.

–          Mi hülyeség? – jött egy hang a hátam mögül. Hát persze, hogy Kate volt az.

–          Semmi. – válaszoltam és fordultam volna az ajtó irányába, ha Ben nem kap el és menetirányba nem fordít.

–          Szia Ben vagyok, Sara pedig ma reggel elájult és lefejelte a konyhakövet. Most, hogy mondja tényleg nőtt egy búb a fejemen.

–          Szia Dr. Kate Roston vagyok, Sara meg jön és azonnal megvizsgálom.

–          Semmi bajom, de tényleg- erősködtem Benről Katere nézve.

–          Nem is tudtam, hogy van orvosi diplomád. – közölte és ellenkezést nem tűrve a rendelő felé mutatott.

Nem volt mit tenni, nagy szemforgatás közepette bevonultam a vizsgálóba. Bejött utánam és becsukta az ajtót, majd magához vette a sztetoszkópját és felém fordult.

–          Tehát, mi történt? – kérdezte, miközben a vizsgálóasztalra mutatott, hogy üljek fel.

–          Semmi. – mondtam, de jobbnak láttam folytatni, mert elég csúnyán nézett felém.

–           Elájultam. Reggeli ébredést követően a hűtőben gyönyörködve, úgy gondoltam lefejelem a konyhacsempét, hogy jól induljon a nap. Ben pedig behozott, amiért még kapni fog. – mondtam és karba tett kézzel durcásan néztem rá.

–          Nem vagy vicces. Kövesd a kis fényt a szemeddel – mondta és pici zseblámpával világított bele a szemembe.

Nem nagyon ment. Mikor végre sikerült belenéznem és követnem, rémesen megszédültem. Kate pedig gyorsan megtartott, hogy hátra ne vágódjak és hasonló sorsra ne jussak, mint a reggel folyamán.

–          Sara, jól vagy? Elengedhetlek? –kérdezte aggódva

–          Igen, persze már sokkal jobb. – mondtam kábán, de továbbra sem engedett el, ülve maradtunk. Ő a gurulós székében, én pedig a vizsgálóasztalon. A térdünk összeért és csak néztük egymást.  Bárcsak ne ilyen állapotban lennék. Gondoltam magamban.

–          Ez mitől van? –kérdeztem végül, megtörve a közöttünk lévő csendet.

–          Mikor bent voltál említettem, hogy agyrázkódásod is van, nos, úgy tűnik, még mindig élvezi a társaságod. – válaszolt gondterhelten. Annak ellenére, hogy már régen el kellett volna múlnia.

–          Akkor, hogyhogy nem állandó, csak néha vagyok rosszul, nem kéne ezt egyfolytában éreznem?

–          Nem feltétlenül, közvetlen ébredés körül szokott jelentkezni, mint a te esetedben is, illetve nagyon erős fényre is érzékeny leszel egy darabig még.

–          Remek, és mikor fog elmúlni?

–          Hát ezt nem tudni pontosan egy-két hétig még valószínű nem. Gondolom hiába is mondanám, hogy maradj otthon és pihend ki magadat, mert nem úgy nézel ki, mint, aki betartaná.

–          Van benne valami. – jegyeztem meg vállrándítva  

Mindentudó mosollyal nézett rám és ő is elnevette magát.

–          Hadd próbáljak ki valamit! – mondtam hirtelen ötlettől vezérelve.

Nem volt ideje válaszolni, mert közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Két kézbe fogtam az arcát és teljesen egymásba feledkeztünk. Végigsimítottam a puha bőrén, ő pedig közelebb húzott és tovább csókolt. Egészen addig, amíg kopogást nem hallottunk. Ben volt az.

Miközben kinyitotta az ajtót Kattel szétrebbentünk és megpróbáltuk gyorsan összeszedni magunkat több-kevesebb sikerrel.

–          Gyere csak be Ben, már megvizsgáltam Sarat. – mondta Kate és az íróasztal mögé gurult a székével. – Eléggé aggódom, mert az agyrázkódásának már el kellett volna múlnia. Az eszméletvesztés ebből adódott, vagy legalábbis más kiváltó okot nem tudok kitalálni, amíg meg nem jönnek a laborvizsgálatok eredményei, amit még múltkor küldtem be. – mondta Kate és gondterhelten pillantásban részesített.

Aggódik értem, úristen mibe keveredtem.

–          De most már sokkal jobban vagyok. – mondtam felpattanva a vizsgálóról és kifelé kezdtem tolni Bent.

Minél előbb menekülni akartam, megijesztett, hogy aggódik értem, mert… Miért is? Félek, hogy őt is megölik, mint a családomat azon az estén, félek, hogy ha megismeri, a múltamat nem akar majd a jelenem része lenni? Igen, a válasz rá határozottan IGEN. Visszapillantva még láttam, hogy Kate nem érti, hova és miért sietek ennyire.

Bennel hazafele tartva azon gondolkodtam, hogy tudnék kimászni ebből a helyzetből, mikor Ben megszólalt.

–          Szóval ővele randiztál? Csinos. – állapította meg rám sandítva

–          Nem mondod? – vágtam rá szemforgatva

–          De. Tudod, éppen itt lenne az ideje, hogy nyiss valaki felé, ahelyett, hogy egyfolytában kerülöd a komoly kapcsolatokat, mint valami pestist. Tetszel neki, ez nyilvánvaló, nem előfeltétele egy kapcsolatnak, hogy megéget a végén.

–          De pontosan az. – válaszoltam az ablak felé fordulva

–          Nem az Sara, ezt te is tudod.

 

Mást nem fűzött hozzá és a legbosszantóbb, hogy megint igaza volt, mint oly sokszor máskor is. A múlt kísért, egy este sem tudom lehunyni a szemem anélkül, hogy újra át ne éljem azt a borzalmas éjszakát, amely tönkretette az életem. Így többségében nem is igen alszom, a munkába temetkeztem és ez jó is volt, egészen mostanáig. Mivel kis híján megöltek, Jack a főnököm levett a drogbandás ügyről, azt mondta csak egy kis időre, most úgyis eltűntek a tagok a nagy balhé után.  Kaptam egy kisebb feladatot, ami csak látszólag az.

Késelés történt a napokban és az áldozat túlélte, most kórházban van, de az elkövető elmenekült. Az ügy másé, nekem csak be kellene mennem és kérdezni tőle pár dolgot. Csakhogy Jack nem tudja, hogy a szüleimet ugyanígy gyilkolták meg, ha tudná soha nem adta volna nekem ezt a feladatot. Holnap első dolgom lesz visszamenni a kórházba és kikérdezni az áldozatot, amivel csak egyetlen probléma van. Kate. Amilyen szerencsém van, biztosan összefutunk és meg kell magyaráznom miért menekültem el.

Most még csak hajnali négy van, a város alszik, csak én vagyok fenn, éjjeli bagoly módjára bámulom a falra vetült árnyékokat. Már csak három órát kell kibírnom, hogy Ben azt higgye, alszom, és ne aggódja ő is halálra magát. Aztán bemegyek a kórházba.