Macska egér, egyszer elér 2.rész

Macska egér, egyszer elér 2.rész

Pár nap elteltével kiengedtek a gyengélkedőből, azzal a feltétellel, hogy visszamegyek varratszedésre. Természetesen beleegyeztem. Pocsékul éreztem magam és nem akartam, hogy Sam eltávolodjon tőlem. Csak azért kerültem azelőtt, mert azt akartam, hogy akarjon engem. Belehalok, ha nem lehetek a közelébe.

Visszafelé ballagva a kollégiumi épületem felé, épp Sam sétált velem szembe. Szóra nyitottam a számat, de ő rám sem nézve haladt el mellettem. Leforrázva álltam ott még egy darabig, és fogalmam sem volt mitévő legyek.

Szobám közelébe érve, láttam, hogy mindenki a közös tv-szobában beszélget. Persze, hogy rám vártak. Ott volt Jocelyn, Kate, Mia és Jack is, mi öten alkotunk, amolyan halálig összetartó bandát. De most a közös részen mindenki ott volt, aki Sam osztályába tartozik. Már előre várták, hogy elmeséljem nekik a sztorit, hogyan vágtam pofán Jeremit, egy jól irányzott lendítéssel.

– Hahó, megjött… – kiáltotta valaki, mikor átléptem a küszöböt.

– Nem fogom elmesélni, ne is álmodjatok róla, be kell érnetek a pletykákkal. Vagy fűzzétek meg Jocelynt, ő mindent látott. – hadartam, miközben védekezően magam elé emeltem a kezem.

Tudták, hogy belőlem nem szednek ki semmit, így mindenki Jocelynt vette üldözőbe.

– Ezért meghalsz – tátogta felém, majd kimenekült a nappalinkból, maga után csődítve a tömeget. Megkönnyebbülten huppantam le Mia, Kate és Jack mellé a kanapéra.

– Nem áll szóba velem és nem jön a közelembe sem, mert azt hiszi, ha ezt csinálja kiszeretek belőle. – mondtam minden egyéb bevezető nélkül

– Ó a francba – káromkodta el magát Jack és átölelte Miát.

– Ne aggódj, úgysem tud távol maradni tőled – mondta Kate és bátorításképpen megszorította a kezemet.

Megszólalt a kiképzés kezdetét jelző csengő, így nem tudtuk tovább folytatni a beszélgetést. Mindenki azonnal felkapva a cuccát a gyülekezőhely felé vette az irányt.

– Te máris jöhetsz velünk? – kérdezte Mia

– Hát, nem mondták, hogy ne menjek. – feleltem. Csak egy összehúzott szemöldököt kaptam válaszként és kirohantunk az ajtón.

Az a szabály Samnél, aki késik, tréning után még pluszba 5 kört lefut. Ami, valljuk be egy megterhelő edzés után, korántsem tűnik jó ötletnek, tehát lélekszakadva futunk a kijelölt tisztásra, nehogy mi legyünk az utolsók. Az iskolában minden csoportnak megvan a saját színe, különböző színek különböző táborokat jelölnek. Nekünk a fekete jutott, így minden létező programra, abban kell megjelennünk. Beleértve az iskolaversenyt is, ami a jövő hónapban esedékes. Ezen a versenyen mérik össze tudásukat az iskola külön mentorok alá tartozó tagjai. Sokan beszélik, hogy ez a legvérremenőbb programja az akadémiának. Mostanában sokkal inkább erre készülünk semmint, hogy a központ által előírt kiképzési szabályt valósítanánk meg.

A tisztásra érve láttuk, hogy Szamanta már ott van és mikor a csapat minden tagja megérkezett, mosolyogva szólalt meg.

– Sziasztok! Ma, valami egészen mással készültem nektek, mint máskor. Csapatkiképző tréningre fogunk menni a város egy elhagyatott részére.

Hangos suttogások hallatszottak mindenfelől.

– Igen, ez veszélyes, de engedélyt kaptam a vezetőktől, hogy kivihesselek benneteket az iskolán túlra. – kiáltotta el magát, mire egyszerre hatalmas csönd lett. Lehet, hogy rendszeren kívüliekkel fogunk találkozni, de nektek egyelőre semmi feladatotok nem lesz velük. Békésen elsétáltok mellettük. Értve vagyok? – kérdezte ellenkezést nem tűrő hangon

– Igen – kiáltottuk egyszerre

– Az én parancsom nélkül senki nem kezd semmilyen magánakcióba, mert ha igen, annak súlyos következményei lesznek. Végrehajtjátok a mai edzést és minden egyéb baj nélkül hazajövünk. Valakinek kérdés?

– Mivel fogunk odamenni? –kérdezte valaki a tömegből

– Ki kérdezte? Jelentkezzen!

– Egy lány tette fel a kezét, azt hiszem Rincsnek hívják. Én voltam, parancsnok! – vágta vigyázba magát a lány

– Egy plusz pontban részesülsz Rincs. Azt hittem már meg sem kérdezitek. – nevette el magát Sam. –én kocsival megyek, na de ti, valami egészen más szerkezettel. Kövessetek! – mondta majd elindult az erdő mélye felé.

Fél órát baktattunk az erdőben, mire Sam megálljt intett a kezével és mindenki felfelé kezdett el bambulni.

– Mi a fene ez? – hangzott a tömegből

– Ez kérlek szépen, egy aubik. Ki hallott már róla?

– Egy nyurga fiú tette fel a kezét.

– Tessék Nick, mondjad.

– Köszönöm. Ez egy autóbicikli. Röviden aubikra keresztelték, olyan, mint egy bicikli, tehát tekerni kell, de mivel sínekre van ráerősítve, simán eléri egy autó sebességét.

– Pontosan Nick, tied egy pluszpont. Ezzel fogtok lemenni arra a helyre. Hat ember fogja tekerni, a többiek pedig a hátuk mögött ülnek és hálát adnak az égnek, hogy nem őket választottam tekerőnek.  Illetve sűrűn imádkoznak, hogy ne térjen le a szerkezet a sínről. – mondta mosolyogva.  A helyszínre van beállítva a gép, tehát lehet felmászni rá. – mondta és a levegőbe mutatott.

Senki sem mozdult meg ilyen bevezető után, Jacket, Miát és engem kivéve. Egy fa felé vettük az irányt, ahova az egész gépezet fel volt erősítve. Mikor felértünk, hirtelen mindenkinek elállt a lélegzete, mert a gép megingott, hamar visszanyertük az egyensúlyunkat és lehuppantunk egy-egy ülésbe.

– Remek. – mondta Sam. Tiétek egy-egy pluszpont, amiért nem kérdezősködtetek és követtétek a parancsot. A többieknek mínusz egy pont, mivel még mindig a talajon vannak – rivallt rá a többiekre.

Egyszerre mozdult meg alattunk a tömeg a fa irányába.

– Mia, Kate, Jack, Jocelyn és Alex fog tekerni, plusz még Ren – mondta Sam felém sem nézve. Ja, majdnem elfelejtettem, nem vagyok idióta, hogy pluszpontokat adogatok. Erre majd szükségetek lesz a játékban, de ezt, ha odaértünk úgyis részletesen elmagyarázom.

Egyáltalán nem örültünk neki, de egyikőnk sem szólalt meg, csak elfoglaltuk a kijelölt helyünket és bekötöttük magunkat.

– A gép be van állítva, tehát vezetni nem kell, csak tekerni – mondta Sam. Jó szórakozást, ott találkozunk. – és se szó, se beszéd megindult ki az erdőből.

Mikor eltűnt, mindenki tanácstalanul nézett egymásra.

– Most akkor mi legyen? – kérdezte valaki

– Gondolom, elindulunk – mondtam és egyszerre kezdtünk tekerni, mi hatan, elől.

Hangos nyikorgásra mindenki a füléhez kapta a kezét, utána pedig ideges sikítás hagyta el a szájukat, mert sínen meginduló gépezet, szinte egy másodperc alatt gyorsult fel százra. Az arcunkba csapódó ágak és levelektől semmit sem láttunk, olyan volt az egész, mint egy durva hullámvasút. Kiérve az erdőből csodálatos látvány tárult elénk.

A város fényei által bevilágított világ elkápráztatta minden egyes érzékszervünket. Szinte el is felejtettük, hogy lassan már százhússzal süvítünk egyenesen a város irányába, egy erősen imbolygó gépezeten, amit még soha az életünkben nem láttunk.

– Srácok fékezzetek- üvöltötte el valaki hirtelen magát hátul

Előrepillantva láttuk, hogy rettentő gyorsasággal haladunk egy hatalmas épület felé. Hiábavaló volt a kiabálás, mert pontosan tudtuk, hogy ezen a gépen nincs fék. Hamarosan a többiek is rájöttek, mert hangos ordítás hangzott fel. Mindenki összehúzta magát és várta a becsapódást, ami nem következett be, ugyanis a gép élesen jobbra kanyarodott, egy emelkedő felé. Azonnal teljes erőből kezdtünk tekerni, nehogy visszafelé induljunk meg. Nem sokkal később már teljes gőzzel haladtunk a városon keresztül-kasul rettentő gyors sebességgel. Az épületek szinte fénysebességgel haladtak el mellettünk, hogy levegőt is alig bírtunk venni. Egyből észrevettük, mikor értünk a kitaszított rész fölé, mert az idáig gyönyörű város, ezen  részen csak halom rom és építkezési törmelék volt látható. Lejjebb futó síneken még a rothadás bűzét is pontosan érzete az ember.  Az adrenalinszint által kialakult jókedvünk másodpercek alatt semmisült meg. Nem akartam látni ezt a fajta pusztulást, így inkább lehajtottam a fejem és lehunytam a szemeim. Aztán mellettem Mia hatalmasat sikított. Egy hatalmas romos világítótoronyszerű épület magasodott ki a semmiből. A csempék összezúzva rajta, mindenfelől az épületszerkezetből fennmaradt vasrudak álltak ki. Csakhogy, most nem volt se kanyar, se egy alantabb futó sín, amivel kikerülhettük volna.  A sínnek ott vége volt. Mi pedig több mint százzal száguldottunk felé.

Hatalmas sivító hang hallatszott, melyre mindenki összerázkódott, a gép pedig egy hatalmasat fékezett. Mikor kinyitottam a szemem egy kiálló vasrúd, mindössze három centi távolságra volt a homlokomtól. Egyből halotti csend telepedett ránk.

– Hupsz, lehet előbb kellett volna meghúznom a kart – vigyorgott ránk Szamanta alulról. – Elég szarul festetek, ilyen rázós volt az út. Nem gondoltam volna, hogy lejuttok ezzel a masinával, de ezek szerint sikerült.

Mindenki hitetlenkedve fordult felé, kivéve engemet.

– Lefelé! – hangzott egy férfihang Sam mellől, mire mindenki kifelé kezdett mászni a gépből.

A hang Karlé volt, igen azé a Karlé, aki összevarrt. Ő Sam legjobb barátja és kiképzőtársa is. Mellesleg elég bonyolult viszonyt ápol Katevel, de nem árulkodom, mert az én helyzetem sem valami rózsás.

– Jól vagy? – kérdezte Jack, miközben lefelé másztunk a szerkezetről

– Nem, egyáltalán nem, kurva közel volt a vasrúd – suttogtam neki

– Remek, most, hogy mindenki leért, hadd ismertessem a játékszabályokat. – kezdett bele Sam – Két csapatra foglak osztani benneteket, lényegében egymás ellenségei lesztek és az idővel fogtok versenyt futni. Lássuk csak a két csapatot, Jack, Mia, Kate, Jocelyn, Ren, Rincs és Alex, ti tartoztok egy csoportba. Akit nem szólítottam, az pedig a másikba. Pont jó, hogy 14-en vagytok. Nem mondok semmi mást, amíg nem választotok egy-egy csapatkapitányt magatoknak, azzal csak segítenék. Azt azért elmondom, hogy a vezetőtöknek lesz a legnehezebb dolga, szóval válasszatok körültekintően.

A csapat összes tagja, egyszerre, minden egyéb szó nélkül nézett rám.

– Nem. Halljátok. Nem. – ellenkeztem

– Jack, ki a csapatkapitányotok? – kérdezte Karl

– Al – mondta Jack és felém mutatott mosolyogva

– Cseszd meg – tátogtam neki, mire rám kacsintott.

– Oké. Nektek Philipp? – kérdezte Sam a másik csapattól. – Én – válaszolta Philipp

– Ki gondolta volna? – szólalt meg Mia és összemosolyogtunk. Philipp és én, ugyan nem annyira utáltuk egymást, mint Jeremivel, de érezhető a feszültség kettőnk között, mert rettentően nagyképű és arrogáns embernek ismertem meg.

– Rendben. Akkor Alex és Philipp, menjetek Karllal, én pedig elviszem a többieket. A végén találkozunk – mondta Sam és a csapatom többi tagjával együtt elsétált.

Karl intett nekünk, hogy kövessük és megindult a romok irányába. Tíz perc gyaloglás után végre megállt és szembefordult velünk.

– Most már elég messze vagyunk a többiektől – kezdte és mindkettőnk kezébe egy-egy kulcscsomót nyomott – Ezek a bilincskulcsok össze vannak keverve, tehát más-más zárat nyitnak.  Elhelyeztük a csapataitok tagjait különböző helyszíneken, valamihez hozzábilincselve. Ismétlem, összekevertem őket, tehát nem biztos, hogy az a kulcs van nálatok, amelyik szükséges a csapattagjaitok kiszabadításához. A feladat egyértelmű, hozzátok az összes csapattársatokat a kijelölt helyre. Itt van térkép hozzá. Jelöltük, mely területekre tilos belépnetek, mert nem biztonságos. Amelyik csapat előbb a kijelölt helyre ér az összes taggal együtt, az kapja a több pontot, számszerűleg 100-at. Be van kamerázva az egész terület, szóval mindent pontosan látni fogunk, tudni fogjuk, merre vagytok, és ha baj van, azonnal ott vagyunk. Bármilyen stratégiát alkalmazhattok, ha valakit kiszabadítottatok, elküldhetitek a kijelölt helyre, vagy akár kereshetitek együtt is a csapattagokat. Nem mondom meg, melyik stratégia választanánk mi, mert erre is pontokat fogtok kapni. Nagyon számít az idő srácok. Amelyik csapat első tagja legelőször ér a kijelölt helyre, szintén pontot kap és nem keveset. Szóval futás teljes gőzzel. Ha közben számolgattatok, rájöhettetek, hogy nem biztos, hogy elég, ha megnyeritek a versenyt és megszerzitek a 100 pontot. Hát lényegében ennyi. Van kérdésetek?

– Ez nagyon nagy terület! Hogy találjak meg valakit rajta? – kérdezte Philipp

– Fuss és nézz – válaszolta Karl

– Óra indul, tiétek a terep! – kiáltotta.

Philipp ész nélkül futásnak indult, én pedig a térképre pillantottam és erősen agyaltam hova tenném én az embereket. Valamilyen épület közelébe. Hát persze.

A térképen hozzám legközelebb eső épület felé kezdtem el kocogni a romok között. Mindenhol feltúrt utak, törmelék, vasrudak és összedőlt házak vettek körül. A kiszemelt épülethez érve, egy szuper ötlet jutott az eszembe. Mi öten, ha valami rosszban sántikálunk, mindig őrt állítunk, míg a többiek elintézik a nem legális dolgukat. Ha jön valaki, az őrnek nincs más feladata, mint két huhogást ad le, egymás után. Tehát én is elkezdtem hangosan huhogni hátha valaki észbe kap és visszajelez. Hiába füleltem semmi nem hallatszott sehonnan. Még egyszer próbálkoztam, de újból semmi választ nem kaptam. Harmadszorra is kísérletet tettem, majd füleltem és ekkor egy tompa pontosan olyan huhogás hangzott fel valahonnan az összedőlt épület legmélyéről.  Átverekedtem magam mindenféle törmeléken és egy félig lerombolt lépcsőhöz jutottam, ami egy sötét alagútba vezetett. A huhogás újból felharsant, most már elég hangosan, én pedig gondolkodás nélkül a vaksötét pince felé indultam. Lebotorkáltam a lépcsőn, de a legalján sokkal nagyobb volt a sötétség, mint gondoltam. Áporodott bűz vett körül és gőzöm sem volt merre induljak, mert abbamaradt a huhogás.

– Hahóóóó – kiáltottam

– Ne kiabálj, itt vagyok a sarokba te idióta! – hallottam Jack hangját.

– A fenébe, a frászt hoztad rám – mondtam mérgelődve és feléje botladoztam- Nem látok semmit.

– Akkor már ketten vagyunk. Még szerencse, hogy engem találtál meg először, nagyon para ez a hely. – felelte Jack

– Hát igen, csak te vagy akkora barom, hogy hagyd, hogy egy összedőlt épület pincéjébe bilincseljenek meg.

– Ne dumálj már! Van kulcsod?

– Van ám, de azzal sok idő elmegy és nem is biztos, hogy nálam van a tied, szóval jobbat találtam ki.  – mondtam és előhúztam a hajamból a hullámcsatomat. A kulcslyukat kitapogatva pár másodperc múlva már szabad is lett Jack.

– Hullámcsat? Most komolyan? Honnan ismered ezt a trükköt? – kérdezte meglepődve

– Hosszú történet, most futás, nem vesztegethetünk több időt, mert nem küldelek a kijelölt helyre, hanem velem jössz és tovább keresünk, a huhogásos módszeremmel.

– Királyul kitaláltad, de ez nem csalás?

– Nem tudom, azt nem mondták, hogy nem kiabálhatok. – válaszoltam, közben pedig tovább kezdtünk futni.

Nem sokkal később válasz érkezett a huhogásunkra, egy hatalmas daru tetejéről. Már az is kisebb csoda, hogy meghallottuk a válaszhuhogást.

– Na, ne! – mondta Jack felháborodva – És még én vagyok a barom, hogy engedtem magam alagsorba zárni.

– Hát nem csoda, hogy összeilletek, mert az ott Mia. – mondtam nevetve

– Bakker. Al, én tériszonyos vagyok. – mondta félénken Jack

– Tudom, gyorsan leszedem és elküldelek benneteket a táborba. – válaszoltam és felfelé indultam a daru oldalán.

– Mond, te semmitől nem félsz? Se sötétség, se magasság, te nem is vagy ember! – kiáltotta utánam Jack

– Dehogynem – mondtam mászás közben.

Felérve Miához, gyorsan megtámasztottam magam, mert egy kis szédülés fogott el a magasságtól.

– Jól vagy? – kérdezte Mia a daru oldalához bilincselt kézzel

– Persze – válaszoltam és odakúsztam hozzá.

Kiszabadítottam a hullámcsattal, majd lefelé kezdtünk mászni. Bőven előttem volt, amikor megcsúszott a lábam és hirtelen lefelé kezdtem zuhanni, de ugyanilyen hirtelen kapott el. Rátette a kezem a vasra, hogy kapaszkodni tudjak, majd ijedten fújta ki a levegőt.

– Ez közel volt – mondtam neki

– Eléggé – válaszolta ijedten

Mikor leértünk Mia, Jack nyakába ugrott és egy puszit nyomott a szájára.

– Ez meredek volt, ugye tudjátok? – közölte Jack

– Nyomás, mert kellenek a pontok. Jack megjegyezted az útvonalat? – kérdeztem nem is válaszolva

– Persze. Már itt sem vagyunk, gyűjtsd be a többieket és siessetek.

Azzal futásnak indultak, én pedig az ellenkező irányba kezdtem el kocogni. Nem sokkal később megtaláltam Rent, egy régi kukához bilincselve, majd Rincset is egy aknában, végül pedig Kate is előkerült egy póznáról lógva.

– Jók vagyunk, már csak Jocelynt kell beszereznem és kész vagyunk – mondtam nekik mosolyogva

– Veled megyek, már eléggé ki vagy fulladva – felelte Kate

– Megoldom nyugi, vidd a fiúkat a kijelölt helyre, mert nem néznek ki valami jól és nem akarom őket egyedül elengedni. – reagáltam

– Tény, hogy pocsékul festenek. Vigyázz magadra! – mondta Kate felhúzott szemöldökkel, majd intett egyet és futásnak eredtek

Minden lehetséges helyet már átfésültem Jocelyn után, kiabáltam a nevét, huhogtam, de egyetlen árva hang sem hallatszott semerre. Újra elővettem a térképet és végignéztem minden egyes lehetséges opciót. Egyetlen lehetőség maradt még ki, a kijelölt terület szélén egy folyót jelzett a térkép és egy hídszerű építményt. Más ötlet híján arra felé kezdtem el futni. Odaérve egy félig leszakadt óriási hidat találtam, alatta pedig úgy zubogott a folyó, mint amit korbáccsal hajtanak.

– Itt vagyok Alex! – hangzott a híd alól Jocelyn hangja. Lenéztem és egy kis kiszögellésbe ült Jo, a híd lábához láncolva, mellette pedig villámgyorsan morajlott a folyó.

– Jól vagy? – kiáltottam le hozzá

– Mi?

– Jól vagy? – ordítottam újból

– Jól. Csak már eléggé fázom. – érkezett a válasz

– Lemászok hozzád – feleltem és a híd oldala felé kezdtem el mászni, amikor zörgő hangot hallottam magam mögött és egyből megperdültem.

Két kitaszított állt pár méterre tőlem és erősen méregettek. Hosszú szakáll, koszos elnyűtt ruha és a rothadás enyhe bűze vette körül őket. Az egyik, a kezében egy összetört borosüveget szorongatott, a másik pedig rám vicsorgott, kivillantva ezzel elrohadt fogait.

– Jocelyn, van hullámcsatod? – ordítottam, hátra sem fordulva

– Van, miért? – hallottam a választ

– Akkor szabadítsd ki magad vele, ahogy mutattam egyik este és azonnal menj végig ezen az úton, míg egy aknához nem érsz, ott fordulj jobbra, mert arra fele van a kijelölt terület.

– Kész vagyok! –kiáltott fel. De, miért mondod ezt, hisz együtt megyünk. Én nem is gondoltam a hullámcsatra. – mondta Jo, mit sem sejtve.

– Menj már! – ordítottam teli torokból

Jo, felfelé pillantott és felsikoltott, amikor meglátta a két kitaszítottat.

– Hozz segítséget, addig én kitartok – mondtam neki és bátornak mutattam magam – Menj már Jo! Nem tudsz feljönni és már meg ne sértődj, de a harc sem a te asztalod, szóval fuss.

– Nem akarlak itt hagyni – kiáltotta kétségbeesetten

– Jo, azzal ölsz meg, ha nem indulsz – rivalltam rá, mire szófogadóan elkezdett a part irányába mászni, folyamatosan távolodva tőlünk.

De nem azért küldtem arra, mert ténylegesen ott találja a találkahelyet, hanem mert ott van biztonságban a kitaszítottakkal szemben.

– De kedves, hogy megmentetted a barátodat, kár, hogy te halott leszel – sziszegte az egyik

– A kitaszítottak között is kitaszítottak vagyunk, miattatok, ti rohadt rendfenntartók. –hörögte a másik.

Nem vártam meg, míg kibeszélik magukat, hanem gyorsan felfelé kezdtem mászni a híd egyik pillérjén, fel egészen a tetejére. De nem volt szerencsém, mert azonnal észbe kaptak és utánam vetették magukat, felfelé mászva ugyanazon a pilléren. Gondoltam lemászok a másik oldalon, de újabb kitaszítottak jelentek meg ott is.

– Szarokba vagy szorítva- sziszegte a rothadt fogú és felkapaszkodott a pillér tetejére.

Mindkét oldalon be voltam kerítve, alattam pedig a folyó hangos zubogása hallatszott.

Nem volt igaza Jacknek, amikor, azt mondta én nem félek semmitől. De igenis félek, mégpedig a víztől. Nem is félek, már- már rettegek tőle, de most nincs más választásom, vagy leugrom, vagy a kitaszítottak martalékává válok. Ha leugrom, akkor pedig vagy belefulladok a vízbe, vagy halálra fagyom. Tehát mindegy mit választok, meghalok. Inkább szerettem volna gyorsan meghalni, vagyis ebben az esetben megfulladni, mintsem kivárni, míg megkínoznak és élve esznek meg ezek az élőlények, mert ezek nem emberek, már messziről látszik. Nem volt több gondolkodási időm, mert az egyik kitaszított felém lendült, én pedig elrugaszkodtam a pillértől és a kóborlók hangos hörgése ellenére a vízbe vetettem magamat.

Beleérve, minden testrészem megbénult a jéghideg víz és az erős, fájdalmas érkezés hatására, a sodrás elkapott, majd még mélyebbre lökött alá. Minden levegő kiszaladt belőlem, a karjaim bénultan lógtam mellettem, én pedig beletörődve sorsomba, merültem minél lejjebb. Még egy hatalmasat rántott valami rajtam, aztán a zúgás megszűnt a fejemben és a fülemben is. Éreztem, mindjárt vége lesz mindennek.

Nem sokkal később, keményet éreztem a hátam alatt és a tüdőmben felhalmozódott vizet hangos köhögés és fuldoklás közben oldalra hánytam. Rázkódott mindenem és meg akartam fagyni, annak ellenére, hogy egy vastag lepedőt éreztem magamon, amibe görcsösen kapaszkodtam, miközben valaki átkarolt és egy kocsiba rakott. Tompa hangok és kiabálás, majd valaki beszáll mellém a kocsiba és magához húz. Én, mint egy krumpliszsák dőltem az illető irányába, továbbra is vacogva, félig aléltan. Nem tudtam hol vagyok, csak azt, hogy nagyon hideg van.

– Említettem már, hogy jól haladsz a stratégiáddal, miszerint elkerülöd, és nem beszélsz vele. Olyannyira jól, hogy ma majdnem háromszor ölte meg magát, bár igaz, hogy abból csak egy volt a te hibád. – felelte valaki és a gázra taposott.

– Mi a fenét kéne csinálnom? – hallottam Szamanta hangját mellőlem – Ha nem szerettem volna bele, most nem megfagyva feküdne az ölemben, igazad van. Hanem Konor veretné laposra.

– Ja, mert azzal, hogy elkerülöd, sokkal többet segítesz neki, amikor nyakig szerelmesek vagytok. Tényleg. – válaszolta Karl az első ülésről.

Már kezdtem magamhoz térni és hallottam, ahogy rólam veszekednek.

– Naa..gyoo..n fá..zom – vacogtam halkan, miközben rázott a hideg és csukódtak le a szemeim.

– Tarts ki Alex, nem aludhatsz el. – mondta Sam és felhúzott az ölébe, majd átkarolt, hogy némi meleget adjon, bár neki is vizes volt a haja. Nem tudtam összerakni a dolgokat, miért vizes a haja?  Nem volt erőm megtartani magamat, így a vállára döntöttem a fejem.

– Alex, mesélj valamit, mert el fogsz aludni. – kérte Sam, de nem volt erőm reagálni, ezért felültett az ölében és jól megrázott, mint egy rongybaba lógtam a kezei között. Térj magadhoz, hallod? – mondta idegesen

– Hmmm- hümmögtem és visszadőltem rá. Szétnyitotta a fekete ingemet a mellkasomon és végigtapogatott, majd továbbra is idegesen szólalt meg.

– Karl, siess, mert alig van magánál és jéghideg.

– Négy perc és ott vagyunk, addig tartsd életben. – válaszolta komoran Karl

– És mégis hogyan? – kérdezte kétségbeesve Sam

Soha nem hallottam még ilyen elkeseredetten beszélni. Éreztem, hogy átölel és ringatni kezd az ölében, majd egy puszit adott a homlokomra és a fülemhez hajolt.

– Ne add fel, kérlek, még bírd egy picit. Bármint megcsinálok, csak maradj életben Al. Alex hallasz engem? Alexis? – kérdezte rémülten, de én már nem voltam ott.