Két lány, egy szerelem

Kordonon túl 2.rész

2. Rész

Mirjam

–          Szia, anya! – köszöntem nagyot, amint beléptem a tágas nappalinkba. Egyből megcsapott az a jellegzetes tömjén illet, ami mindig belengte az otthonunkat.

–          Mirjam, hol voltál? Apád már mindenhol keresett, ó a Megváltóra mi van rajtad? – nézett rám szörnyülködve anyám.

–          Egy farmer és egy póló, anya. – mormogtam szemforgatva

–          Gyorsan öltözz át, mielőtt apád meglátja. Nem szeret semmi modern dolgot a házában. Az asztalon találsz flódnit, ha kell, apád ezt kívánta ma. Mordecháj azt mondta benéz estére. – hadarta el anya és már ment is vissza oda ahova élete összes percét töltötte, a konyhába, én pedig hangos sóhajtással vonszoltam magam a szobám irányába. Nem akartam Alexre gondolni, de valahogy minduntalan körülötte jártak a gondolataim. Paprikavörössé változva sétáltam ki tőle és egész úton azon törpöltem mennyire bolond lány és mennyire szabad. Elültette a bogarat a fülembe és már nem tudtam olyan szemmel nézni az életemet, mint mielőtt megismertem.

Gyorsan felvettem egy kezembe eső szoknyát és már mentem is apám irodája felé. Ha ő hív nincs mentség menni kell. Határozottan kopogtam és már hallottam is, ahogy beljebb invitál.

–          Honnan tudtad, hogy én vagyok az? – kérdeztem helyet foglalva a széken, szemben a papírokkal roskadásig megrakott íróasztalával. Mindentudó mosollyal nézett rám. Mindig így néz rám, mintha tudná, hogy pontosan mi is jár a fejemben.

–          Te vagy az egyetlen, aki a kopogásával majdnem betöri az ajtómat kislányom. – nézett rám feddőn ősz szakálla mögül. Fáradtan ült a karosszékében és komótosan rendezgette fekete zakóját. Kipája enyhén elcsúszva díszelgett a fején, de egyből a helyére igazította. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy napról napra gyengébb és kevesebb energiája van, mint valaha. Elszomorodtam, utáltam öregnek látni őt. Emlékeimben még mindig az az apa volt, aki nevetve kerget a házban, mikor senki sincs itthon. Nevetve rohangálunk, ő pedig vallását és kötelességeit félre téve, csak nekem élt azokban a percekben.  Bárcsak vissza lehetne pörgetni az idő kerekét.

–          Sajnálom papa, mondtam keresztbe tett lábakkal.

–          Dehogy sajnálod és nem is kell, legyen végre valaki temperamentumos a családunkból. – viccelődött apró szemüvege mögül barátságosan kacsintva rám. Azért kerestelek, mert régen voltál már Salamon rabbinál, van ennek valami különösebb oka? – érdeklődött összekulcsolt ujjakkal

–          Nincs, el fogok menni, csak lefoglal az egyetem és egy projekten dolgozok.

–          Kérlek szívem, az egyetem ne menjen a vallásod rovására, nem venné jó néven a közösségünk, ha nem járnál el a közös imádságokra. Honnan fogja megtudni a Megváltó, hogy betartod e minden parancsát, ha nem beszélsz vele.

–          Elmegyek papa. – feleltem karba tett kézzel, idegesen rágcsálva a szám szélét

–          Tudtad, hogy egyszer a felekezet felvetette, hogy meg kell akadályoznunk, hogy nőink, lányaink egyetemre menjenek?

–          Nem papa. – feleltem lenyelve a szörnyülködést a hangomban

–          Sosem tekintettem barátomnak, azt az embert, aki felhozta. – mondta inkább magának semmint nekem, miközben a kinti fények felé fordította ráncos, gondoktól terhes arcát. – Még ekkora őrültséget, mint megtiltani nektek a tudáshoz való hozzájutást, ugyan. – legyintett neheztelve

–          Mindenesetre, jó, hogy nem fogadtátok el. – néztem rá csíntalan mosollyal, mire gyengéd mosoly futott át az arcán.

–          Nagyon fontos neked az a projekt, azzal a lánnyal igaz?

–          Honnan tud a papa, Alexről? – kérdeztem meglepődve, majd rossz szokásomhoz híven rágcsálni kezdtem a körmömet. 

–          Anyádtól megkérdeztem merre jársz és ő világosított fel, hogy egy Alex nevű lánynál vagy és egy egyetemi feladaton dolgoztok.

–          Oh. – bólogattam pár szapora légvétel után

–          Ő nem zsidó igaz?

–          Nem. – válaszoltam nevetve

Kérdő, kíváncsi tekintetével találtam szemben magam.

–          Alex, nem igazán ért egyet a vallásunkkal, ennek ellenére, tökéletesen tiszteletben tartja azt.

–          És milyen vallással ért egyet? – érdeklődött apa kedvesen

–          Hát, ezt nehéz megfogalmazni, Alex rendkívül szabadon gondolkodik úgy általában mindenről. –kalimpáltam a kezemmel, éreztetve Alex sokoldalúságát

–          Értem. – zárta rövidre apa frusztrált tekintettel – Minden rendben van Mordechájjal?

–          Persze, mi baj lenne?

–          Semmi, csak tegnap beszéltem az apjával és ahányszor találkozunk, mindig felhozza a házasság kérdését.

–          Papa, még csak 23 éves vagyok.

–          Pont házasságra érett. – mondta bölcsen nézve apró szemeivel

–          Augusztusban szeretnék az esküvőt. – közölte felállva. Nyomatékos, lassú lépésekkel sétált a régi, lepattogzott keretű ablakhoz.

–          Még nem állok készen. – ugrottam fel egyből

–          Anyád sem volt rá felkészülve Mirjam. Őt sokkal előbb vettem feleségül és minden szó nélkül engedelmeskedett.

Mielőtt még bármit is mondhattam volna, mély határozott öblös hangos kijelentette, hogy most már igazán elmehetek. Jobbnak láttam így tenni, mielőtt vérig sértem őt, a vallásunkat és úgy egybevetve egész hitünket. Hirtelen olyan mély utálat támadt benne, hogy ultraortodox zsidók vagyunk, hogy szinte saját magamat is megijesztettem vele. Kezdett sok lenni a pajeszos, kalapos, fekete ruhás zsidókból és a megrögzött szabályaikból, de ezt még a világért sem ismertem volna be soha senkinek. Ebben nőttem fel, mély hitem van, amely most megingani látszott és nem tudtam, mit tegyek ellene.

Apa hirtelen hangulatváltozása is aggasztott. Vajon mitől lett ennyire zaklatott? Mondhattam volna valami megbotránkoztatót? Hiába gondolkodtam rajta erősen, nem találtam rá a választ.

 

–          Mi bajod? – kérdezte Mordecháj az ágyamban fekve. A kipa még most is a fején volt, hiába kértem, hogy legalább ha velem van a szobámban, akkor vegye le. A hit az hit. Ezt válaszolta minden egyes alkalommal.

–          Apád a házasságról kérdezgeti az enyémet és állítólag augusztusban veszel el.

–          Igen ez a terv, mi a baj ezzel?

–          Még nem állok készen. – feleltem törökülésben ülve az ágyamon

–          23 éves vagy Mirjam, a legtöbben, amint érettek lesznek, elveszik őket. Én még kegyes voltam, hogy eddig hagytalak élni. – mondta büszke mosollyal az arcán.

–          Ne állítsd be úgy, mintha önmegtartóztatás lett volna Mordecháj. Mert nem volt az, mindent megkaptál, amit akartál, a rabbik pedig azt hiszik, el beszélgetünk órákig, ez hogy fér bele a hitedbe? – támadtam rá dühösen

–          A megváltó előtt nincsenek titkok, elháltuk, amit el kellett, ez így volt rendjén, most pedig papír is lesz róla.

Hangos sóhajtással huppantam vissza az ágyba.

–          Nem foglak kalitkába zárni Mirjam, mindkettőnknek lesznek bizonyos kötelességei, de ismerjük már egymást gyerekkorunk óta. Mi baj lehet? Megleszünk, ne aggódj. – felelte és közelebb bújt hozzám.

–          Ma este nem, Mordecháj. – feleltem határozottan elutasítva közeledését. Ő csak megrántotta a vállát és a másik oldalára fordult, mondván, ha nem hát nem.

 

Álmatlanul forgolódtam órákon át, nem értettem mi történik velem. Az események annyira felgyorsultak, hogy ép ésszel szinte már fel sem fogtam. Vonzott Alex szabad lénye és életfelfogása, ki szerettem volna próbálni, milyen az, amikor igazán élek, legalább egy napra. Távol mindentől, csak azzal a végtelenül szabad lánnyal, aki megemlítette nekem, hogy az élet arra való, hogy teljes egészében kiélvezzük azt.

Nem bírtam tovább várni, halkan kipattantam az ágyból és a telefonom után nyúltam.

A mosdó hideg kövén ültem és Alex számát tárcsáztam. Tíz csengés után kezdtem elbizonytalanodni, de végül felvette és álmosan morgott bele a telefonba.

–          Basszus mennyi idő? – kérdeztem döbbenten, egyrészről azért mert káromkodtam, ami sosem volt szokásom, másrészt azért, mert teljesen kiment a fejemből, hogy lehet nem hajnalban kéne felvernem Alexet.

–          Kettő. – jött az ásítás a vonal túlsó feléről

–          Ne haragudj, Alex, aludj vissza, majd visszahívlak reggel. – szabadkoztam és már kinyomni készültem a telefont, amikor Alex viszonylag éber hangja megállított.

–          Mirjam, minden rendben? Le ne tedd! – jött az aggódó hangja a készülékből

–          Persze, csak gondolkodtam az éjjel és nem tudtam aludni.

–          Ha felhívtál ennyire izgatottan, akkor biztos eredménye is volt az eszmefuttatásnak, igaz?

–          Volt. Szeretném, ha holnap csinálnánk valami olyat, amitől szabadnak érezhetem magam.

Síri csend a vonal végén. Csak a furcsán dübörgő szívverésemet hallom. – Alex, itt vagy?

–          Itt, csak meglepődtem. Tehát vigyelek el holnap valami olyan helyre, ami kivágja a biztosítékot a vallási közösségednél? – nevette el magát

–          Nem egészen erre gondoltam, de valószínűleg, ha olyan helyre viszel, ahol szabadnak érezhetem magam, az a zsidóságnak nem igazán tetszene. De bízom benned, hogy nem találsz ki olyat, amit egész hátralévő életemben szégyellni fogok mások előtt.

–          A francba, akkor nem vihetlek night klubba és nem itathatlak le, hogy te lejts táncot az asztalon. – mormogott a kagylóba

–          Nem vagy normális Alex. – közöltem vele komoly hangon, de vigyorgásomat biztos érzékelte a túloldalon, mert kuncogott kettőt.

–          Bízhatsz bennem Mirjam, ha szabad akarsz lenni, akkor én mindenképpen azon leszek, hogy átélj valami felszabadítót. – felelte komoly hangon

–          Előre félek. – jegyeztem meg izgatottan

–          Azt hiszem, van is okod rá. – nyugtatott meg nevetve. Biztos nem akarod, inkább szombaton csinálni, nem holnap? Tudod, hogy biztosan megbotránkoztassuk a vallásod minden egyes tagját.

–          Alex. – morogtam dorgálón a nevét. Nem azt mondtam, hogy a vallásomat dobom el magamtól, csak azt, hogy szabad akarok lenni egy napra. A vallás továbbra is fontos helyet foglal el az életemben és a szombat szent és sérthetetlen, a ti szavaitokkal élve.

–          Értettem főnök. – suttogta bele a telefonba

–          Akkor holnap Alex. – köszöntem el vidáman.

–          Szia, Mirjam. – jött a felelet és már bontotta is a vonalat, én pedig ott maradtam fülig érő vigyorral a mosdóm padlóján.

 

Alex

 

–          Alex, én ezt nem merem, félek. – toporgott mellettem Mirjam idegesen. Csak vigyorogtam rá, kezemmel az ejtőernyő zsinórját szorongatva. Láttam az arcán, hogy az, hogy feljöttünk egy repülővel ilyen magasra, már az erőt próbáló volt az nála, de addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

–          Néha az tesz szabaddá leginkább, amitől a legjobban félsz. – feleltem egy amerikai blogger szavait idézve

–          Az nem tesz szabaddá, hogy kiugrom egy repülőből a semmibe. – kiáltotta túl a repülő berregését. Én csak mosolyogtam és kinyitottam a repülő ajtaját Mirjam őszinte döbbenetére. Hátra lépett két lépést, és igyekezett a hajtincseit kilapátolni a szeméből. Váltottam pár szót a barátommal, aki a gépet vezette és nevetve szólt, hogy ugorhatunk, a magasság megvan.

–          Szóval egyedül ugrasz vagy velem? – néztem rá kérdőn. Két órás oktatás után, már egyedül is képes lett volna leugrani, de ha ezt is választotta volna – amit úgysem tesz -akkor sem engedtem volna.

Csak toporgott és magában legalább háromszor elátkozta már a gondolatot, hogy szabad akar lenni, de legyőzte önmagát. Közelebb lépett hozzám és vasmarokkal fogva a kapaszkodót lenézett a mélybe. Rögtön biztonságos háttérbe vonult és hangos lihegéssel közölte, hogy innen egyedül le nem ugrik.

–          Össze vagyunk csatolva Mirjam, de neked kell előre menned, mivel én húzom meg a zsinórt.  – szólaltam meg, amint kibiztosítottam mindkettőnket és legalább háromszor elismételtem, mit kell tennie, ha nem nyílna ki az én ejtőernyőm.

Csak kétségbeesetten nézett rám, minden szó nélkül, így nem voltam igazán biztos benne, hogy megértette.  – Mirjam, ameddig nem válaszolsz, nem megyünk sehova.

–          Bocs, bocs itt vagyok. – kiáltotta erőt véve önmagán

–          Kész vagy? – kérdeztem vigyorogva

–          Utállak. – üvöltötte túl a motorzúgást

–          Nem baj, majd ha leérünk, nem fogsz. – feleltem egy puszit nyomva az arcára

–          Ezt miért kaptam?

–          Tudod, hátha ez volt az utolsó érintés, amit éreztél. – ugrattam viccelődve, mire egy „de bunkó vagy” válasszal reagált.

 

Hangos sikítás töltötte be az eget, mikor elrugaszkodtam és kilöktem magunkat a semmibe. Hatalmas, számára ismeretlen sebességgel száguldottunk a földfelszín felé és félő volt, hogyha így sikít tovább, semmi hangja nem marad.

Pár perc után úgy gondoltam, elég szívbajt hoztam már rá és nagy erővel megrántottam az ejtőernyő zsinórját, ami engedelmeskedve akaratomnak szépen ki is nyílt. Éreztem Mirjam megkönnyebbülését, amint lágyan szálltunk a levegőben. Úristen, de gyönyörű. Csak ennyit mondott és pontosan tudtam, hogy szájtátva bámul körbe, pont úgy, ahogy én az első alkalommal. Elbűvölte a lebegés varázsa, a táj szépsége és nem mondta ki, de sejtettem, hogy most már érzi, mit veszít, ha rab madár módjára egy kalitkában tölti élete hátralévő részét. Azt a súlytalan létet, könnyed lebegést semmihez sem lehet hasonlítani. Leírni se nagyon lehet, ezt érzeni kell.

Nem volt újdonság a szemében felvillanó csillogás, amint földet értünk. Én is így néztem Kirára, mikor megmutatta nekem az ejtőernyős ugrás szabadságát.

 

–          Szóval mi a következő helyszín? – vigyorgott széles mosollyal Mirjam, mellettem ülve az autóban.

–          Oh, szóval már nem utálsz? – incselkedtem körbenézve egy kereszteződésnél

–          Eddig se utáltalak, csak féltem, de megvallom alaptalan volt. Köszönöm szépen, hogy megmutattad nekem. – mondta komolyan nézve rám

–          Igazán nincs mit, válaszoltam megengedve magamnak néhány perc öntelt vigyorgást. – Mit szólnál hozzá, ha ennénk valahol egy jó kis disznóhúsos hamburgert. – kérdeztem sunyi mosollyal az arcomon.

–          Alex. – korholó hanggal mondta ki a nevem, amire még nagyobb mosoly jelent meg a szám szélén.

–          Most mond azt, hogy nem próbálnád ki igazából.

–          Hát nem, a sertés tisztátalan állat. – szegte fel az állát sértetten

–          Mondod ezt azért, mert ezt nevelték beléd. Soha nem kóstoltad, lehet, ízlene.

–          Lehet neked meg a kóser ételünk tetszene. – vette fel a támadó álláspontját, én pedig szépen a sáncaim mögé vonultam és megadóan kanyarodtam be egy kóser étterem elé.

–          Most tényleg megkóstolod? – kérdezte nagyra nyitott szemmel, mikor én is rendeltem magamnak.

–          Miért ne? Nem hiszem, hogy belehalok, a tapasztalatok meg mindig jól jönnek.

–          Nem hiszlek el. – csóválta meg a fejét valami furcsa csillogással a szemében, amit nem tudtam hova tenni.

–          Fogd meg a kezem. – kértem kedvesen nyúlva az említett testrész után

–          Szó sem lehet róla, hogy itt a főtéren táncoljak veled mindenki előtt. – rázta meg tagadóan a fejét, szorosan összefogott copfja pedig engedelmesen libegett utána.

–          Vesd le a gátlásaidat Mirjam Kantmann. – nevettem el magam, látva a megbotránkozás apró szikráit a szemében.

–          Bárki megláthat a közösségből és elmondja a papának, hogy mindenki előtt táncoltam a főtéren.

–          És? – néztem rá kérdőn. Szerinted azokat a párokat ott mennyire izgatja, hogy mit gondolnak róluk? – mutattam a táncoló fiatalok irányába. Kellemes lassú zenét szolgáltatott egy különösen színes ruhában álló afroamerikai lány, egy motoros szerkót viselő dobos és egy átlagos külsejű gitáros. Honnan veszed, hogy nem élveznéd, ha még sohasem táncoltál itt?

–          Nem engedi meg a vallásom. – suttogta halkan

–          Nem úgy volt, hogy szabad leszel egy napra?

–          De, de ez… – kezdte volna, de inkább becsukta a száját. – Mitől szabadság az, hogy táncolok itt mindenki előtt? – tette fel a kérdést karba tett kézzel. Én nem akarom megtenni, ha mégis megteszem, attól nem szabad leszek, hanem belekényszerítesz egy olyan szituációba, amit nem szeretnék.

–          Áruld el nekem, miért nem akarod? Saját magad miatt vagy kipróbálnád te, te ott jó mélyen, mutattam a szívére, csak megakadályoz az a gátlás, amit a vallásod nyomán tápláltak beléd?

–          Nem tudom Alex. Jó! Nem tudom. – nézett rám szomorúsággal vegyes zavarodottsággal

–          Próbáljuk ki és megtudod, ha nem tetszik, már itt sem vagyunk. – azzal megragadtam a kezét és a táncoló tömeg közepébe húztam.

 

–          Ne nevess már! – mondta sértődötten és gyengéden beleboxolt a karomba

–          Ne haragudj csak nagyon vicces, hogy nem akartál jönni, aztán végül négy órát táncoltunk, majd beálltál karaokézni. – röhögtem tovább zavartalanul

–          Jó, igazad volt, nagyon élveztem. Olyan régen táncoltam már, hogy elragadtattam magam.

–          Van ez így. – kacsintottam barátságosan

–          Köszönöm, hogy megmutattad nekem, mit is jelent a szabadság. – mondta komoly hangon, miközben a házuk irányába kísértem, az esti langyos melegben. A villanyoszlopok lusta lángjai olykor el-eltűnve szolgáltattak fényt és borították félhomályba a kihalt kis utcácskát. Mindenki a szobájába menekült a meleg elől, holott már egész tűrhető volt az idő, a déli rekkenő hőséghez képest.

–          Ez csak egy olyan programokkal teli nap volt Mirjam, amiket soha nem tennél meg egyedül, nem pedig a szabadság. A szabadság innen belülről jön, tettem rá a tenyerem a szívére, ha itt belül szabad vagy és nem köt semmi béklyó, akkor el fogsz kezdeni a nagyvilágban is szabadabban élni. Ha leveted végre a gátlásaid, a mit szabad, mit nem szabad zsidóként tenned, akkor elkezdesz szép lassan élni is. Nem csak úgy, mint a legtöbb ember a földön, ímmel-ámmal, hanem úgy istenigazából. Tudni fogod, mikor jön el ez a pillanat, mert a véred raliversenyzőnek áll és egész testeden bizsergés lesz úrrá, mikor végre azt teszed, amit tényleg szeretnél. Mert az fog boldoggá tenni. Nem pedig az, ha betartod a Tóra összes parancsát ultraortodox szokásaitokhoz méltón.

–          Szeretnék szabad lenni Alex. – fogta meg a szívére helyezett kezem. De vannak kötelességeim. Hiszek a vallásom összes tanításában, még ha nem is olyan megrögzött módon, mint a férfijaink.  De hiszek bennük, még akkor is, ha ezzel kimaradok néhány dologból.

–          Ez a te döntésed Mirjam. – feleltem mikor elengedte a kezem én pedig a zsebembe csúsztattam azt. Te döntöd el, hogyan éled az életed.

–          Most haragszol rám?

–          Hogy nem dobtad el ésszerűtlen módon egyik napról a másikra a vallásod? Ugyan kérlek, minek nézel te engem? – viccelődtem egy kavicsot rugdalva a lábammal.

Közben megérkeztünk egy sötétbarna régi fekete zsalugáteres hatalmas ház elé. Láttam, ahogy a konyhában ég a villany és egy kék köténybe öltözött, őszes hajú nő a tűzhely fölé hajol. Feltételeztem, Mirjam anyukáját látom, amint éppen vacsorát készít. Hiába is akartam elhessegetni a gondolatot, de Mirjamhoz nem illet ez a ház. Túl öreg volt, túl sok minden történt benne és a modernitás apró szilánkját sem mutatta. Nem volt benne Mirjam könnyed, gyengéd stílusa. Semmi pasztellszínű, pedig Mirjam élt halt a halvány színekért.

–          Bárcsak olyan szabad lehetnék, mint te. – mondta az ablak irányába tekintve

–          Hiába dalol a madár a szabadságról, a kalitkában csak rab marad. – suttogtam komolyan nézve a szemébe, majd az utcát a talpam alá véve sétáltam a sok kilométerre lévő albérletem irányába.

 

 

–          Mirjaaaaaam, hol jársz? – kérdeztem hosszan elnyújtva a nevét. Ma valahogy nem volt önmaga, csak nézett ki a fejéből, nem szólt közbe a projektmegbeszélésen, nem mondott ötleteket, csak néha bólogatott és leírta, amit javasoltunk. Zsaklin és Mirtill már megunták és úgy döntöttek, nekik ennyi elég volt, én pedig ott maradtam Mirjammal, hogy befejezzük végre a projektet. Egy cseppet sem őszinte mosolyt villantott rám és kezébe vette a projekttervet, de pontosan tudtam, most nem alkalmas koncentrálásra bírni. Az egyetem ősrégi könyvtárában kuksoltunk, a ventilátor berregése már- már az őrületbe kergetett. Valamint az sem segített rajtam ebben a dög melegben, hogy Mirjam szomorú. Igyekszik leplezni, de előttem már haszontalanul. – Na, jó most átmegyünk hozzám, mert itt meg lehet gebedni és szépen elcsiripeled, mi bántja a lelkedet. – szóltam hozzá határozottan és azzal a lendülettel kikaptam a kezéből a terveket és a kész esszéket egyaránt.

Pár másodpercig forgatta a szemeit szó nélkül, majd megadóan intett, hogy induljunk.

–          Hallgatlak. – mondtam ledobva magam az ágyamra. Ő szépen lassan foglalt helyet a régi kopott bőr fogószékemen. Húzta az időt és idegesen rágcsálta a szája szélét, ha tudta volna mennyire szexi ilyenkor, biztos nem csinálja a jelenlétemben.

–          Megházasodom. – bökte ki, bennem pedig varázsütésre megfagyott a vér. Csak kidülledt szemekkel tátogtam felé. – Ne nézz így. – motyogta szomorúan

–          Várj! Te most meg akarsz házasodni vagy sem? – ráztam meg a fejem értetlenül

–          Igen. Nem. Nem tudom. Azt hiszem nem. – nézett rám kétségbeesetten

–          Fő a határozottság Mirjam. – jegyeztem meg karba tett kézzel

–          Köszi.

–          Bocs és most hogyan tovább?

–          Nem tudom.

–          Mikorra tűzték ki?

–          Még nem fikszálták le, de augusztusban.

–          Ne menj hozzá, Mordechájhoz. – csúszott ki hirtelen a számon

–         Mi? – csak értetlenül nézett rám, én pedig rettentő zavarba jöttem. Mégse mondhattam el neki, hogy azt hiszem beleszerettem.

–          Még olyan fiatal vagy, eldobod a szabadságodat. Hogyan teljesíted az egyetemi követelményeket, ha közben háziasszony leszel és még a vallásodat is aktívan kell gyakorolnod?

–          Sehogy Alex. Valószínűleg valamelyik kiesik a pikszisből.

–          Mi lenne, ha kettő esne ki a pikszisből? A házasság és a vallás.

Szomorúan ingatta a fejét, jelezve ez nem így működik. 

–          Én zsidónak születtem Alex, bármennyire is igyekszel az is maradok.

–          Jó legyen! – mondtam feldúltan. Legyél zsidó, de ne menj hozzá ahhoz a férfihoz.

–          Nem is ismered Mordechájt! – vette egyből a védelmébe

–          Valószínűleg nem jönnénk ki jól. – jegyeztem meg epésen

–          Jó, lehet, de ez akkor sem változtat semmin.

–          Kérlek, ne menj hozzá! – suttogtam sírásra görbülő szájjal.

–          Oh, Alex. – suttogta szomorúan és mellém bújt az ágyra, hogy szorosan megöleljen.

Ott feküdtünk az ágyon egymást ölelve és neki még ekkor sem esett le, hogy nyakig bele vagyok zúgva. Szomorú voltam, mert tudtam, hogy hozzá fog menni Mordechájhoz és ő lesz az a szerencsés ember, aki minden nap mellette ébred, ő fog vele nagyokat nevetni a kanapén fekve a tv előtt. Ő megy vele nyaralni, ő öleli védelmezőn körül, ő érzi az illatát és én szívből gyűlölni kezdtem ezért. Egyre jobban elkeseredtem. Mirjam gyengéden simogatta a hajam, én pedig kiélveztem szinte minden percet. Elsírta magát, azt nem tudom, hogy azért, mert házasodni készül vagy a szabadságát siratja vagy bármi mást. De abban biztos voltam, hogy nem engem sirat. Talán a barátságunkat siratta, mert ha hozzámegy, soha többet nem láthatom, nem fekhet az ágyamban, nem aludhat itt egy csajos esti szórakozás reményében.

Sok időbe telt mire hangos sírása szipogássá halkult.

–          Hogy foglak, így most a tengerpartra vinni strandolni? – kérdeztem a fülébe suttogva

Mindketten tudtuk rá a választ. Sehogy.

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!